A beiktatását követő héten Jeremy Hunt, az új brit kormány kulturális minisztere – az ottani szóhasználattal kulturális államtitkár, akinek a helyettese (Ed Vaizey) viseli a „kultúraminiszter” címet – programadó beszédet tartott egy rendezvényen. A beszéd olvasható a tárca (Sport-, Kulturális és Médiaminisztérium, DCMS) honlapján. Hunt leszögezi kormányának a kultúrára vonatkozó három alapelvét. Egy: a finanszírozás a közpénzek és a magántámogatások (jótékonyság és szponzorálás) összekapcsolására épül. Kettő: a kultúra mindenkié, nem csak a szerencsés keveseké. Három: érvényben marad az arm’s length principle, a kartávolság elve, vagyis hogy a miniszter (a minisztérium) nem dönt eseti támogatásokról, azt meghagyja az Arts Councilnak (a művészeti tanácsnak, ami gyakorlatilag megfelel a magyar Nemzeti Kulturális Alapnak, az NKA-nak).

A nagyjából azonos időpontban hivatalba lépő, szintén jobbközép magyar kormány kulturális programjáról a Nemzeti Erőforrás Minisztérium illetékes államtitkára, Szőcs Géza interjúiból tudjuk a legkerekebb képet alkotni. Szőcs az Indexnek ezt mondta: „Az fel sem merült, hogy szőröstül-bőröstül megszűnne az NKA”, de azért meghallja azokat a véleményeket, hogy „egy minisztériumban kell legyen annyi kompetencia, hogy saját maga dönteni tudjon, melyik könyv, film vagy múzeumi bevásárlás támogatandó, és melyik nem, vagyis fölösleges drága önköltséggel fenntartani erre egy külön struktúrát.”

Az NKA kiírásaira évente tízezernél több pályázat érkezik. Négy-ötezer a megítélt támogatások száma, amiknek a „lepapírozása”, az egyre szigorodó uniós követelményekhez igazodó adminisztrálása és követése begyakorolt apparátust igényel. Ennek költsége a támogatások tíz százaléka körül mozog –ez bizony más szervezeti keretben sem lenne sokkal kevesebb. Nem véletlen, hogy az euró pai közigazgatási gyakorlat többnyire elkülönülő szervezetekhez csoportosítja a támogatásokkal járó ügyintézést, s ezáltal az irányító szervek a tényleges „politikaalkotásra” összpontosíthatnak. Az uniós támogatások elosztását is a kormánytól elkülönülő, de a kormány (Brüsszellel egyeztetett) stratégiáját megvalósító nemzeti fejlesztési ügynökség végzi valamennyi tagállamban.

A „kartávolság” elvi indoka pedig az, hogy ne (ismét) hivatalnokok és politikusok íróasztalán és telefonján át vezessen az út a finanszírozási döntésekhez, legyen szó egy verseskötet félmilliós vagy egy filmalkotás félmilliárdos támogatásáról.

Az a tény, hogy a Nemzeti Kulturális Alap térségünk hasonló próbálkozásai közül egyedüliként tizenhét éve lényegesebb átalakítás nélkül működik, a magyar kulturális politika dicséretére válik. Vétek lenne ismét a minisztériumi osztályokhoz terelni a kérelmezőktől beérkező tengernyi támogatási igényt, a kisvárosi művelődési házaktól a Magyar Nemzeti Múzeumig, a fesztiválszervező kft.-ktől az önkormányzati levéltárakig. Ha nem tervezi is megszüntetni az NKA-t Szőcs, szavaiból az tetszik ki, hogy nehezen állna ellen annak a folyamatnak, melynek eredményeképp a minisztérium fokról fokra visszavenné a közvetlen pályáztatás és a támogatások örömét és gondját.

El a kezekkel az NKA-tól? Igen is, nem is. Bizony sok mindent érdemes átgondolni az NKA kapcsán.

Az egyik: szerepének világosabb megjelölése. Legyen egyértelműbb, hogy a minisztériumnak sem beosztott háttérszerve, sem vetélytársa. A kezdetektől akadozik az Angliában például jól működő láncolat: a kormánynak van kulturális politikája (akkor is, ha ez személy szerint a miniszterhez köthető), és az NKA ennek figyelembevételével alakítja a maga credóját és gyakorlatát. Az NKA-törvény a kultúra miniszterét teszi felelőssé az Alapért. Ezért vele kell egyeztetni arról is, hogy az NKA és testületei mit vállalnak föl a kormány kulturális célkitűzéseiből, és milyen körben kívánnak saját – nyilvánvalóan nem a kormányéit opponáló – szakmai célokat kitűzni. A kormányhoz hasonlóan az NKA-tól is el kell várni, hogy kijelölje, indokolja, hozza nyilvánosságra, érvényesítse és tartsa karban főbb támogatási elveit.

A tudatos céltételezéssel lehet elejét venni a két intézmény közti szerepzavarnak. Az NKA kultúrpolitikai ambíciói nem nőhetnek a tárca fejére, és a minisztériumnak sem illene – főleg nem a tárcavezetők politikai tőkéjének a szolgálatában – az NKA kiírásait überelő pályázatokba bonyolódnia.

Itt van továbbá a miniszteri keret intézménye. Az NKA-keret negyedrésze (évi két-három milliárd forint!) fölött a miniszter szabadon dönt – akár egy e-mailen beeső kérés nyomán. Az Európa Tanács tagállamainak összehasonlító számítógépes nyilvántartása – a kulturális politikák „Compendiuma” – nem ismer még egy ehhez fogható szokást. A helyzet 1998–2002 között még kirívóbb volt, amikor a miniszteri keret elvitte az NKA forrásának 50 százalékát! (Tudjuk, hogy az ilyen fölvilágosult abszolutizmusnak nem kevés híve van, akik szemében Mitterrand elnök presztízsprojektuma, a szakma által kárhoztatott nemzeti könyvtár monstruma az etalon.) A kontrollt elvileg biztosítja az NKA honlapján való utólagos közzététel. Az elmúlt másfél évtized valamennyi minisztere sok olyan személyes, hol piszlicsáré, hol szemérmetlenül bőkezű döntést hozott, amibe nyugat-európai kollégái belepirulnának. A tényföltáró sajtó meg-megcsipkedi ezt, de mivel szinte mindig pártos alapon teszi, a mindenkori másik oldal a bírálatot inkább megerősítésnek tekinti.

Szőcs érinti a testületi támogatási döntések örökzöld dilemmáját, a ma nekem, holnap neked gyakorlatát. Említhette volna a forrásoknak a szakmai szolidaritás eredményeképp bekövetkező elaprózódását és a bátor egyedi döntésektől való kollektív húzódozást, a középszer fölülkerekedését. De ezek a közismert tünetek nem ellensúlyozzák azokat az előnyöket, amelyek a szakmáknak a döntésekbe való bevonásával járnak. Mindazonáltal tudnunk érdemes, hogy ilyen mértékű financiális önigazgatás, az NKA szakkuratóriumai által élvezett ekkora autonómia sehol máshol nem érvényesül. Az Arts Councilnál az összefonódásokkal indokolják, hogy a pályázatok elbírálására eseti, egy-egy kiírásra szólóan összeállított szakmai zsűriket kérnek föl. A következetes vonalvezetés és a rotáció elvének együttes érvényesítésére számos megoldás kínálkozik.

Az Arts Councillal való párhuzam kiegészítéséhez tartozik az alapvető különbözőség tisztázása is. Az angol Arts Council bonyolítja a kulturális intézmények működési, költségvetési támogatását, és az ő kezében vannak a nagy beruházások is. Az NKA ezzel szemben kizárólag a projekttámogatás intézménye – és szerintem ennek így is kellene maradnia.

Szőcs Géza interjúiban van egy színes vonulat, amihez hiába keresnénk párhuzamot az Arts Council programjában, illetőleg a kulturális miniszter megnyilvánulásaiban, aki aligha mosná össze a genetikai és a nyelvi rokonságot, vagy aligha foglalkoztatná, hogy milyen arányban csorog kelta, germán (északi germán génekkel ám ófrancia nyelvvel érkező) normann, esetleg újabb keletű birodalmi vér a polgárok ereiben.

A szerző a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója