Persze a régi rendszerben sem kérdeztek meg bennünket: az állampárt maga választotta ki a számára legmegfelelőbb személyt. Ez túlságosan nem zavarta a lakosságot, hiszen a különböző névvel illetett elnöknek valóban csak protokolláris szerepe volt, és fontosabb kérdésekben sem fejthettük ki a véleményünket. Alapvetően megváltozott a helyzet a hőn óhajtott demokráciában. A diktatúrától megszabadult kelet-európai országok arra törekedtek, hogy olyan személyt ültessenek a legmagasabb közjogi tisztségbe, akinek valamiféle szerepe volt az önkényuralom lebontásában, vagy legalább olyat, aki meg tudta őrizni autoritását. A köztársasági elnök a demokráciában nem egy báb, hanem a demokratikus jogok legfőbb őre: az alkotmány beleszólási jogot biztosít számára a közügyekbe, a törvényhozásba.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a rendszerváltozás után megválasztott három elnök megfelelt e követelményeknek, kiválóan látta el feladatát, még ha együttműködésük a mindenkori kormányokkal nem is volt teljesen zavartalan.

A mi alkotmányunk a köztársasági elnök választását az Országgyűlésre bízza. A regnáló pártok természetes törekvése, hogy olyan elnököt válasszanak, aki nem sok borsot tör az orruk alá. Ezt bizony nem mindig sikerült elérniük. Az SZDSZ-hez közel álló Göncz Árpád megválasztásában szerepet játszott az MDF és az SZDSZ közötti ’90-es megállapodás. A ’98-ban hatalomra került polgári kormány az ellenoldal nagyobb tiltakozása nélkül elérte Mádl Ferenc jogász akadémikus megválasztását. Bonyolultabb volt a helyzet 2005-ben, a jelenlegi köztársasági elnök jelölésekor. A 2002-ben hatalomba jutó MSZP–SZDSZ-kormány összetétele alapján, melyben számos régi, állampárti miniszter kapott tárcát, fennállt a lehetősége annak, hogy köztársasági elnöknek is olyan személyt javasolnak, aki a pártállami időszakban fontos pártfunkciót töltött be. Ez belpolitikai viharokat okozhatott volna, nem beszélve a nemzetközi elmarasztalásokról. Ezt szem előtt tartva hívtam fel a figyelmet az Akadémia akkori elnökére, aki „’56-ban, egyetemista korában csatlakozott a forradalmi diákcsapatokhoz, és jóval később, amikor a Kádár-rendszer konszolidálódott, amikor már sokan a párt reformpolitikájának megvalósítása végett beléptek az MSZMP-be, ő is tagja lett a pártnak. (Ki legyen a köztársasági elnök?, 2004. február 12). Bíztam abban, hogy személye a kormánykoalíció és az ellenzék számára is elfogadható.

Erre a tisztségre – szakmai szempontból – a legalkalmasabb személy kétségkívül az Alkotmánybíróság korábbi elnöke, Sólyom László volt, akit – elsőként – a Védegylet javasolt. A felvetés első pillanatban meglehetős naivitást tükrözött, hiszen hogyan gondolhatta bárki, hogy a szocialista–liberális kormány olyan személyt jelöl elnöknek, aki semmilyen vonatkozásban nem kapcsolódik hozzájuk, aki a rendszerváltozás előtt tartózkodott a politizálástól, nem volt híve a szovjet típusú szocializmusnak, nem lépett be az állampártba, sokkal közelebb állt a keresztény-demokrata eszmevilághoz, mint a balliberális ideológiához, aki – mint aktív környezetvédő – már a rendszerváltozás előtt is sok borsot tört az akkori hatalom orra alá. Arra egy pillanatig sem gondoltam, hogy a koalíció pártjai képtelenek lesznek megegyezni, és amatőr politizálásuk eredményeképpen, na meg az ellenzéki pártok némi, a baloldalról többször szóvá tett ügyeskedésének (!) köszönhetően, Sólyom László, az ellenzék jelöltje kap többséget.

Sólyom László akadémikustársam kiváló alkotmányjogász, ennek tanúbizonyságát adta a rendszerváltozás időszakában a kerekasztal-tárgyaláskor, majd később az AB elnökeként is. Döntéseivel számos esetben kiváltotta a volt kormánypárt és a baloldali sajtó ellenérzéseit. Minden szakértelme, kiválósága ellenére ő is egy gyarló ember, aki követhet el hibákat. Abban erős kétségeim vannak, hogy mindezekért megérdemelte-e azokat a kemény, sok esetben gúnyos minősítéseket, amelyekben innen-onnan részesült. Ebben a kettészakadt országban senki sem várhatta el, hogy mindkét oldal számára kedvező döntéseket hozzon, és azt sem, hogy időnként ne fejezze ki ellenérzéseit azok iránt, akik a régi rendszerben magas tisztséget töltöttek be. Lehet, hogy tisztségéből kifolyólag egy kézfogást tőlük sem kellett volna megtagadnia, hiszen a régi rendszer valamivel kevésbé aktív, „megtért” katonái bizony a polgári kormány munkájában is részt vettek és vesznek.

Mindezek után ismét feltehetjük magunknak a kérdést: milyen elnökre lenne szüksége az országnak most, amikor a Fidesz–(KDNP) kétharmados többségre tett szert, amikor két újabb (!) rendszerváltó párt tűnt el a politika színpadáról, amikor a nyolc évig hatalmon lévő MSZP hihetetlenül legyengült, s belső harcokkal van elfoglalva. Amikor jó időnek el kell telnie, hogy visszanyerje régi szavazótáborában hitelét, és a kormány intézkedéseinek analízisében, kritikájában betöltse azt a szerepet, amelyet egy ellenzéki párttól minden országban elvárnak. Félő, hogy ezt a szerepet egy ideig a parlamentbe bejutott szélsőséges párt fogja átvenni, hacsak nem az LMP. Amint az Országgyűléshez címzett több ezer, különböző eszmei alapon álló, szakmájában jeles értelmiségi nyílt levelében kifejtette, ebben a sajátos, csaknem egypólusú politikai rendszerben olyan köztársasági elnökre van szükség, aki független a pártoktól, aki mindenkinél jobban ismeri az alkotmányt, bátran megmondja a véleményét, s képes arra, hogy a kormánypárt esetleges túlzásait nyesegesse.

Hinni szeretném, hogy hasonlóan vélekednek a Fidesz demokratikusan gondolkozó politikusai is, és nem törekednek arra, hogy minden tisztségbe saját engedelmes pártpolitikusaikat ültessék. Elfogadják, hogy az ország demokratikus kormányzásához „kellenek a fékek” (Angela Merkel), szükség van a pártpolitikától független Alkotmánybíróságra, és arra a köztársaság elnökre, aki észrevételeivel, kritikájával, tanácsaival hozzájárulhat a kormányprogram sikeres megvalósításához, s akit az ő javaslatukra (!) öt évvel ezelőtt megválasztottak. Azt nem tételezem fel, hogy szándékukban van az alkotmány alapvető (!) megváltoztatása, és ezt célozná Sólyom László esetleges mellőzése.

Az olvasó joggal kérdezheti, hogy mi közünk van nekünk értelmiségieknek a köztársasági elnök jelöléséhez, hiszen ez az Országgyűlés feladata. Valóban, de ez nem jelentheti azt, hogy a demokrácia, az ország sorsa iránt felelősséget érző pártonkívüli értelmiségiek ne szólaljanak meg ebben a fontos kérdésben, ne próbálják mérsékletre inteni a nagy győzelmet arató pártot. Ettől függetlenül megszólalásunk összhangban van a győztes párt tézisével, miszerint döntéseikben kizárólag „az emberek véleményére kívánnak támaszkodni”.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja