„Mondja, maga szerint igazságos volt a trianoni béke?” – kérdezte későbbi gazdaságtörténet-professzorom a felvételi vizsgán. 1982-t írtunk. Azt várta, hogy mondjam ki, „nem, nem, soha”, ám világos volt, nem azért kérdi, hogy ezzel az ürüggyel tanácsoljon el az egyetemi tanulmányoktól, ám megrögzött revizionistának sem tűnt –semmi honfibú, inkább kajánmosoly.Kelepce volt – részéről egyfajta közvélemény-kutatás, hol is tart éppen az ifjúság körében a trianonozás. Részemről a rádöbbenés, hogy hát, bennem speciel nem tart sehol. „Egyik nagyanyám szerint igazságtalan volt, de ő már meghalt” – motyogtam. Máig szégyellem, hogy nem vágtam vissza: „Miért, Tanár úr, a breszt-litovszki, a versailles-i, a Saint Germain-en-Laye-i, a sèvres-i vagy a lausanne-i békeszerződés az igazságos volt? Kinek az igazsága itt a kérdés? És ha a trianoni szerződés nem volt igazságos, akkor az 1947-es párizsi béke sem az? Drága Tanár úr, tudna nekem egy olyan békeszerződést mondani, amelyben megtestesült minden szerződő fél igazsága? Nem az a jó békeszerződés – ha a kérdésnek egyáltalán van értelme –, amelyet nem követ egyhamar újabb háború?”

Döbbenten figyelem a magyar médiát: folyik a Trianon-mainstreaming. Csak elvétve egy-két melankolikus ellenpublicisztika: erőtlen vágyak és bágyatag akarat – egy fi ntor, a kényszeredettség grimasza, torokból nehezen kipréselt tagolatlan hang csupán. Mi van itt? Nem mondom, engem is megüt, hogy a nemzeti összetartozás napjává épp június 4-ét teszi meg az új parlament. Hiszen, ami törvény, az már nem szimbolikus hecc, mint például a koronaköltöztetés és -úsztatás vagy a turulozás (bár a Szent Korona-tan épp most kúszik vissza az alkotmányozásba…). Trianon törvénybe foglalása éppen olyan jogi tény, mint a koronás címer volt. Módosítani nem érdemes, csak eltörölni lehetne. Kikértem ezt csendben már akkor is magamnak. Köztársaságban élünk.

Törvénytisztelő állampolgárként kikérem most hangosan magamnak a Trianon-emléktörvényt is. A történelmi megbékélés nem sebnyalogatás, hanem ideális esetben nagyvonalú, közös gesztus, melyben népek vagy nemzetek kölcsönösen elismerik egymás egymás általi múltbéli megalázását. Az érzelmek szabadsága pedig alapvető emberi jog. Az összetartozás érzésében az is benne foglaltatik, hogy mások összetartozását is tisztelem. Ha együtt érzek a szomszéd népekkel, akkor Trianon nem lehet a gyászünnepem, hiszen szomszédaink többsége ezen a napon nyerte el a szuverenitását. Ha lenne igazság, akkor annak közös igazságnak kellene lennie.

Lehetett volna eddig is, de lehetne még most is tanulni a lengyel–német példából. A lassú, sok megtorpanással és konfliktussal is járó, de a civilekre, az egyházakra és a nemzetközi szakmai kapcsolatokra támaszkodó, fájó politikai kompromiszszumokra is kész vitákból, amiket mára Németország maga mögött tud. Az engesztelés II. világháború utáni kelet- és nyugatnémet civil erőfeszítéseiből, melyek rendre úgy kezdődtek valahogy, hogy „mi, németek, fölmérhetetlen szenvedést okoztunk...”. Itt máris két irányba ágazhatna el a történetünk, hiszen mind a határon túli magyarság, mind a szomszédos többi nép kiengesztelésre szorul – de maradjunk a törvény valódi kontextusában, a szomszédos népekhez intézett sanda üzenetnél.

Ez a törvény megoszt, nem egyesít. Nem veszi tudomásul, hogy az elmúlt 20 évben –dacára minden nacionalista uszításnak – e népek gyors léptekkel közeledtek egymáshoz. A határon túl és a határ mentén élő magyarok mindennapi tapasztalata az együttműködés és a versengés, annak minden nyűgével és örömével. A kelet-magyarországi határfalvakba román családok költöztek, onnan ingáznak nap mint nap vissza; a Szigetköz vendéglőit, fürdőit és bevásárlóközpontjait szlovák családok töltik meg. Magyarországi vállalkozók vitték át cégüket Szlovákiába, Romániába, szlovák rendszámú autókkal furikáznak magyar állampolgárok a kedvezőbb adók miatt. A nyugat-magyarországi jólét annak is köszönhető, hogy magyarok ingáznak át dolgozni, míg osztrákok gazdálkodnak, vállalkoznak az innenső oldalon. A határon túliak olcsóbb vendégmunkájából gyarapodott Magyarország, s a román, szlovák, horvát stb. fogyasztókból a határokon túl tevékenykedő magyarországi vállalkozó. És e népek keverednek: házasodnak, sokasodnak, gyerekeiket két nyelven nevelik.

Kevés „döglött” határszakaszunk van ma, s még ott sem szűnik a rokonlátogatás, nyaralás, seftelés, cégalapítás. A Trianontörvény azzal a veszéllyel jár, hogy a határok megint „bedöglenek”. Elfelejtettük, milyen volt, amikor a pozsonyi magyar vendéglőben nem lehetett magyarul rendelni, mikor félni kellett attól, hogy Romániában kiszúrják a magyar rendszámú kocsi kerekét, mikor a szlovák, román, szerb stb. szó ijesztő idegenséggel csengett a fülünkben? És fordítva, nem emlékszünk már szlovák, román, szerb stb. ismerőseink gyanakvó tekintetére: na,mivel jöttökmármegint, ti gőgös magyarok? Kérhetek egy korsó sört románul, vagy nekem jöttök? Mi lesz, ha most majd beverik a kolozsvári OTP-fiókok kirakatait és bojkottálják a Mol-kutakat? Ha árpádsávos suhancok terrorizálnak itt nyaraló szlovák nyugdíjasokat? Hiába dolgoztunk 25 éven át szlovák, cseh, román, ukrán, horvát, szerb, osztrák, szlovén kollegáinkkal? Kezdhetünk mindent elölről?

A törvény istenhívőkre és istentelenekre oszt. Ugye nem gondolja senki komolyan, hogy Trianon kapcsán az ország kettéosztható: hívőként és ateistaként gyászolókra –akarom mondani, összetartást ünneplőkre (vö. sírva vigadunk…)? És azt sem, hogy csak más nemzeteknek van ahhoz joguk, hogy „a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak”, magyar állampolgár ezt immár nem teheti? Apropó, ezzel az írással már törvényt sértek? A Trianonról való beszédet – Balog Zoltán interjúja alapján – úgy kell ezek után elképzelnünk, hogy az istenhívők ülnek középen, megérkezve az igazságba, és onnan invitálnak engem, a mást („aki a történelem menetét más forrásokból igyekszem megérteni”), hogy valljak színt, milyen értékek szerint élek? No de kérem, egy törvény vagy egy kormány ne invitáljon engem sehová: én nem „igyekszem”, én itt állok, Önök sem tehetnekmást! Hívők és hívők, hívők ésmások, mások és mások dialógusa nem most kezdődött és nem Balog jeladására vár.

A makacsul, korszakokon és rendszereken átlopakodó civilizatorikus gerjedelem iskolapéldája ez a törvény. Döntéshozók és alattvalók világa a demokratikus intézményrendszert egyenrangú partnerként használó polgárok szerződéses viszonya helyett. Lehajol, felemel, invitál, szót ad. Kettéosztja a sokszínűséget, hogy könnyebben elbánjon vele. Meghatottan együgyű, hiszen, mint minden uralmi beszédmód, látszólag magától értetődő. A modern és demokratikus nemzetkép hiányától szenvedő magyar társadalom tipikus beszédmódja ez. Ha már, akkor egy demokratikus kormány civilizációs missziója éppen ezért az kéne legyen, hogy az egyenrangú partnerség eszméjét hirdesse kicsinyes és cinikus politikai intsrumentalizálás helyett.

A kormány kutyafuttában hozott egy törvényt, de céljai homályban maradtak. Komoly politikai elemző ilyenkor nekiveselkedik és alapos analízist ad. Mik e törvénnyel a kormány szándékai? Milyen következményei lehetnek a mai szomszédsági kapcsolatokra? Miért nem voltak megelőző tárgyalások a szomszédos országok kormányaival? Az újságírók és politológusok – tisztelet néhány kivételnek – ezeket a kérdéseket sem maguknak, sem bennfentes forrásaiknak és magas rangú interjúalanyaiknak eddig nem tették fel. A magyar közszolgálati médiát pedig ma mintha Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár, a sajtó és hírszolgálati ügyek kormánybiztosa irányítaná. Más publicisták azzal intézték el a törvényt, hogy őrültség. Könnyű lenne azonban a józan ész és az őrület határát úgy megvonni, hogy a politikai szándék tényleg csupán az a hablaty volna, amit Schmitt Páltól, Sólyom Lászlótól vagy Balog Zoltántól hallottunk, és ami a törvény szövegében áll. Hadd várjam el mégis az újságíróktól és az elemzőktől, hisz helyettem is kérdezik: mi végre és miért épp így trianonozunk?

A modern európai Trianon-historiográfi a, noha számos konferenciát rendeztek az elmúlt években, de az előző hetekben is, szintén nem keltette fel igazán a sajtó érdeklődését és nem hagyott nyomot a kincstári televízió megemlékezési műsoraiban sem. De ne legyünk mohók: ne várjuk el, hogy a román, szlovák, cseh, osztrák, francia stb. Trianon-változatok épp most jelenjenek meg a közbeszédben – az tényleg sokkoló volna. De legalább a – módszertani nacionalizmustól sem mindig mentes –legújabb hazai Trianon-historiográfia! Miként lehet, hogy június 4-e körül – néhány, az „objektív” leírásra szorítkozó kivételtől eltekintve – a történészek megszólalásai sem voltak mentesek az érzelgősségtől, a moralizálástól és a biológiai metaforáktól? S miért nem szólaltak meg a magyar nemzettudat avatott szociológusai és szociálpszichológusai, a nacionalizmuskutatók és a kisebbségtudósok?

Június 10-én szlovák és magyar közéleti személyiségek szlovákiai sajtóhirdetésben tették közzé felhívásukat a magyar–szlovák párbeszédre. Ebben többek között az áll, hogy „kezdjük meg az egyik vagy a másik felet nyugtalanító ügyek sokrétű megvitatását”. Szép gesztus, időben érkezett a frusztrációból való kitörésre. A kezdeményezők is tudják, hogy a szlovák–magyar párbeszéd már jó ideje megkezdődött ágyban, asztalnál, vállalati értekezleten, „földön, vízen, levegőben”. Volt, van és lesz is párbeszéd, s erről csak a politikai iszapbirkózás és a sekélyes médiaérdeklődés miatt értesültek túl kevesen a hazában. Hogy e felhívás ne pusztába kiáltott szó maradjon, ahhoz a politikai elitet és a magyar társadalmat is ki kell lendíteni a civilizatorikus, resszentimentes beszédmódból. Talán a politikai elittel volna érdemes kezdeni.

Most.

A szerző szociológus