Érthető, hiszen a legszebb arcukat mutatják ilyenkor a magyar közgyűjtemények. Tovafoszlik a lankadatlan szigorúság, és vidám zsongás támad ott, ahol máskor lábujjhegyen járva is úgy érzi az ember, dübörög. Kiderül, hogy a muzeológusoknak is van humorérzékük, tudnak és szeretnek játszani, és ami még fontosabb: tisztában vannak azzal is, hogy a látogató mire vevő. Tudniuk is kell persze, hiszen ez a Szent Iván-éji vidorkodás zsebre megy. A minden program meglátogatására feljogosító karszalag ára (ez idén felnőtteknek 1300 forint volt) annál a múzeumnál marad ugyanis, amelyikben megváltották. „Saját bevétel” tehát, olyan pénz amelyet vissza lehet forgatni a hétköznapi működésbe, mondjuk kiállítást lehet belőle rendezni. A közös éjszakázás így sajátos helyzetet teremt: mindenkinek érdeke, hogy mind többen mind jobb programmal nevezzenek, hiszen ha vonzó a kínálat, akkor többen vágnak neki a városnak; viszont az is zsebbe vágó, hogy hol veszi meg a polgár a karszalagot – ennek köszönhető, hogy ilyenkor kora délután kezdődik az éjszaka.

Az emberek meg láthatóan értékelik ezt az előzékeny sürgölődést, és azok is beiktatnak a programjukba vagy féltucat kiállítást, akik egyébként úgy tartják, a múzeum az az unalmas hely, ahová iskolásként, tanári kényszerítésre jár az ember. Maholnap évtizedes tapasztalat, hogy ráadásul mindezt nem céltalanul teszik, hanem nagyon is pontosan tudják, mit keresnek. Ezt bizonyítja egyrészt, hogy évről évre ott tűnik fel a legnagyobb tömeg, amely helyszínről a „vájtfülűek” már előre rebesgetik, hogy unikális programot kínál, vagy épp most először engedi megszentelt falai közé az éjszaka vándorait. Az is egyértelmű, hogy sokan józan számítást végeznek ilyenkor: a karszalag nem olcsó, de így is felébe kerül egy sztárkiállítás belépőjegyárának, és ha azt kipipáltunk, hát még ránk vár az egész város.

Lefogadom, az adatok összegzése után kiderül, idén is látogatórekorddal zárt a rendezvény. Ez így, látva a lenyűgöző tömeget, rendben is van, még akkor is, ha tudjuk, a számokat mindenki hajlamos felfelé kerekíteni. Ennél fontosabb tanulság azonban, hogy a hatalmas roham bebizonyította: az intézmények és a látogatók is ügyesen használják saját céljaik elérésére a Múzeumok Éjszakáját. Emelkedettebben úgy is fogalmazhatnánk, hogy ami a Szent Iván-éjhez legközelebbi szombaton történni szokott, az a tudatos kultúrafogyasztás legfényesebb bizonyítéka. Ezt pedig nem árt szem előtt tartania mindenkinek, aki atyáskodón szemléletformáló, a jót a rossztól saját értékrendje szerint elválasztó kultúrpolitikát szeretne folytatni ebben az országban.