Nevezetesen azt, hogy a jelentős mértékben állami pénzekből támogatott könyvek hogyan nem jutnak el a megcélzott támogatottakhoz: a kiadókhoz és az olvasókhoz. (Gondolatok a könyvszakmáról, 2009. április 29.) Azt a konklúziót vontam le, hogy húsz évvel a rendszerváltás után tanácsos lenne átállnunk a nálunk jóval gazdagabb országok gyakorlatára, melyekben az állam könyvtári vásárlások útján támogatja a könyvkultúrát.

Nem sokkal ezután több tudósítás is megjelent a Népszabadságban – Varsányi Gyula tollából –, amely ennek az elképzelésnek a gyors megvalósulását ígérte a Márai-program keretében. Konkrét dátumot is megjelöltek ez év januári pályázattal, amelynek nyomán a nemrég sátrat bontott könyvhéten vehettük volna kézbe először az e támogatási formában megjelentetett műveket. Nemcsak cikkíróként, de könyvkiadóként is fokozódó türelmetlenséggel klikkelgettem a lebonyolító NKA honlapjára a pályázati kiírás adataiért. Hiszen az ez évi kiadói terveket már a Márai-progam követelményei szerint terveztem, ahogy bizonyára a többi kiadó is. Végre igazolódni látszott sokunk kitartása, érdemes volt a csőd közelében borotvaélén táncolnunk: végre fellélegezhetünk. (Az elmúlt 20 év során kétszer érkezett ilyen, az egész szakmát életben tartó támogatás – a Soros-könyvtárprogram, mely a Márai-program jól bevált elődjének tekinthető és a Magyar Bálint nevéhez fűződő felsőoktatási tankönyvpályázat, amely néhány évre lehetőséget adott tudományos könyvek megjelentetésére. Sajnos Soros György kivonult a magyar kultúra finanszírozásából, a felsőoktatási tankönyvpályázat intézménye pedig leépült, majd megszűnt.)

Nem tudtam felfogni, miért késik a Márai-program pályázati kiírása, amikor nemcsak az éves kiadói tervek kerülnek veszélybe, de a létrehozó kulturális kormányzat napjai is rohamos fogytak. Szokásommal ellentétben nem engedtem megérzéseimnek és indulataimnak, nem írtam meg erről írandó cikkemet – ahogy kellett volna –, hanem inkább a kollégáknál tájékozódtam. Szerintük egy számonkérő sürgetés most nem szolgálná az ügyünket, mert a díszletek mögött kemény egyeztetések folynak a könyvtárosok és a kiadók között a minisztérium koordinálásával. Érdemes várni, mert az akkori állás szerint vajmi kevés jutott volna a tőkeinjekcióból a kiadóknak. Miért nem a nyilvánosság előtt folyik a vita? – vetettem ellen, de mégis elálltam a cikk megírásától. Az érvelés nemigen győzött meg, de 2010 tavaszán a kulturális kormányzatot bíráló írást már úgy lehetett volna értelmezni, mint egy rúgást a döglött oroszlánba, ami az ízlésem ellen való.

Ezért érzem magam most többszörösen is becsapva és megvezetve.

A könyvhét a program kútba esésének sokkoló hírével ajándékozott meg bennünket. A leköszönő kulturális kormányzat a hatalomátadás zűrzavarát kihasználva visszavonta saját kezdeményezését. Egy újabb fordulattal kirajzolódott a kudarc elbeszélése. Ezek szerint a leköszönő kulturális kormányzat s a vele partner MKKE évekig dolgozott a könyvszakma megmentésén, majd jött az új, a gonosz hatalom, s az ő fellépése következtében odaveszett ez a remek kezdeményezés, amit most a fehér szalag kitűzésével kell kikövetelni tőle.

A könyvszakma nagyobbrészt írók, gondolkodók szellemi termékeinek közzétételével foglalatoskodik – tehát közel áll a lét- (Ottlik) vagy: az igazságszakmához. Ezért nem tűrheti tovább saját balsorsa elbeszélésének meghamisítását.

A Hiller István nevéhez köthető, három éve húzódó programot szintén a leköszönő kormányzat pénzügyi tisztviselője vétózta meg az utolsó, ezért már megmásíthatatlan pillanatban. Amíg erről nem győződtem meg, nem fogtam e cikk írásához. Az, hogy ez egyértelműen nem jelent meg az újságközleményekben, a sajtót minősíti. Az viszont annál több nyomatékot kapott, hogy az egymilliárd forintos támogatás azért maradt el, mert az új hatalom egy még hivatalba nem lépett képviselője bíráló megjegyzést tett rá.

Mikor szokott egy pénzügyi tisztviselő, aki a szakminisztérium döntését fiskális szempontból végrehajtja, írói véleményeket figyelembe venni s ennyire tisztelni egy ellenzéki politikus vélekedését, miközben saját kormányzata programját valósítja meg – ha az utolsó napon is? S hol volt (van?) a szakminiszter a maga erkölcsi és politikai felelősségével? Nem hiszem, hogy kockázatot vállalt volna ő vagy bárki a leköszönő hatalomból, ha útjára engedi az egész könyvszakma által pártállástól függetlenül hőn óhajtott, népszerű programot. Hiszen ennél sokkal bátrabban merte vállalni, ugyanabban az utolsó pillanatban, az olyan kistafírozásokat, amelyek, szintén pártállásra való tekintet nélkül, émelygést váltottak ki.

Árnyaltabb megközelítést igényel a MKKE szerepe is, amely rögvest felvette a harcállást – kitűzte a szalagot – a még hivatalba sem lépett kormányzattal szemben. Volt-e erre erkölcsi alapja? Okos cselekedet volt ez? Ha addig kétségeik lettek volna afelől, hogy meddig marad tárgyaló parnerük a Hiller István vezette minisztérium, akkor is, legkésőbb a választások első fordulóját követő napokban miért nem tűzték ki azt a fehér szalagot? S miért nem akkor és arra a demonstrációra mozgósították a médiát? Amikor még megvolt az a pénz, de legalábbis a felelős gazdája. S miért nem azok felelősségét feszegették, akik megakadályozták, hogy ez a tőkeinjekció galvanizálja életre a halódó, az össze omlás szélén álló szakmát? S miért általános alanyban fogalmazódik meg ez az elbeszélés, amit húsvér, névvel, lakcímmel rendelkező emberek juttattak oda, ahol most tart? Ilyen naivak lettek volna? S mi annak az üzenete, hogy az egyik kormányzattal szemben a végletekig türelmesek vagyunk, a másikkal szemben pedig még a hivatalba lépése előtt elfogy a türelem. Egy szakmai szervezetnek teljesen politikamentesnek kell lennie, hogy hivatását betölthesse. Az új kulturális kormányzatra támadni ahelyett hogy az előző felelősségére kérdeznének rá, nem elegáns, nem is bölcs. Ez a harcálláspont indokolatlanul meggyengíti a szakma tárgyalási pozícióját.

Az új kormányzat a Márai-program ellehetetlenülésében vétlen, hiszen nem volt az egész elbeszélés idején cselekvő pozícióban. (Ezt a kétségtelen tényt vajon lehetne önmagában, semlegesen – és nem „fölajánlkozásként“ – értékelni?) Ezért az új kulturális kormányzatnak egyetlen dolga van: nézzen utána, hogy rendelkezésre áll-e még az az összeg. Nyugtassa meg efelől a közvéleményt. (Célszerű az egymilliárdot azonnal bankba tenni, hogy a kamatok szintén a programot illessék. Legyen ez úzus hasonló esetekre, hiszen enynyi pénz napi kamata is több könyv megjelentetését teszi lehetővé.)

A törvényhozás kötelezi a mindenkori kormányt, hogy a lottónyereményekből befolyt állami nyereségből egymilliárd forintot a könyvkiadás könyvtárak útján való finanszírozására fordítson. Ennek az összegnek a sorsát a nyilvánosságnak – minden évben– nyomon kell követnie már csak e rossz tapasztalok miatt is. Amit az új kulturális kormányzat az ölébe pottyant programörökséggel kezd, azt azért lesz problematikus kritikával illetni, mert itt volt a lehetőség arra, hogy a most ellenzékbe került szellemi erők és képviselők saját megfontolásaik alapján alapozzák meg ezt a magyar társadalom kultúráját érzékenyen meghatározó programot. Amíg nem tárjuk fel, hogy végül is miért nem cselekedte meg ezt, addig minden majdani kritika hiteltelen. Ezért a kudarc okairól, indokairól mindent meg kell tudjunk. Csak az biztos, hogy ez kizárólagosan a most távozott hatalom érdekkörében zajlott le. Emiatt a legnehezebb megszólalni, világosságot és a felelősség megállapítását követelni. Most. De még kockázatosabb nem megszólalni.

Szintén most ….

A szerző író, szerkesztő, könyvkiadó