Május 13-án rendőri segédlettel kilakoltattak egy családot a ferencvárosi Koppány utcából. A Város Mindenkié csoport közleménye szerint a korábban szívességi lakáshasználó, majd fedél nélküli Varga család 2009 nyarán költözött be a ferencvárosi önkormányzat tulajdonában lévő, korábban üresen álló egyszobás szükséglakásba. A család a beköltözése óta folyamatosan kérelmezte a lakás bérleti jogát az önkormányzattól – sikertelenül.

Április 28-án dr. Gegesy Ferenc polgármester személyes találkozó keretében ígéretet tett a családnak helyzetük megnyugtató rendezésére, de május 10-én a család kézhez kapta a kilakoltatásról szóló jegyzői határozatot, amit néhány nappal később végre is hajtottak. A kilakoltatás ellen élőlánccal tiltakozókat – A Város Mindenkié csoport aktivistáit és szimpatizánsait – letartóztatták és szabálysértési eljárást indítottak ellenük.

Miután a letartóztatott aktivistákat elvonszolták, a lakásügyi osztály előadója a házban lakó többi családon állt bosszút azért, hogy az önkormányzat rossz hírbe keveredett a kilakoltatás kapcsán. Séra Zsuzsanna több családot is megfenyegetett, hogy őket is kilakoltatják, és állami gondozásba veszik a gyerekeiket. Az önkormányzat ezután befalaztatta az üresen álló lakást, később pedig biztonsági őrt is állított elé, nehogy bárki beköltözzön.

A rászorulók megsegítésére fenntartott intézmények, mint a fenti példa is mutatja, sokszor nem a szegénység, hanem a szegények ellen tevékenykednek. A gyermekvédelem ahelyett, hogy a szegénységben élő gyermekek és családjaik segítségére lenne, e családok megfélemlítésének eszközévé válik. A legszegényebb családok ahelyett, hogy segítségért fordulhatnának a gyermekvédelemhez, menekülni kényszerülnek előle.

A ferencvárosi önkormányzat nem most hívta fel magára először a figyelmet azzal, ahogy legszegényebb lakóival bánik. A „szociális városrehabilitáció” nevében végrehajtott kilakoltatások 2005-ben oda vezettek, hogy a szociális minisztérium azonnali hatállyal felfüggesztette a programban való részvételét. A polgármesternek el kellene gondolkodnia azon, amit egykori párttársa, Solt Ottilia mondott lassan húsz éve az önkényes lakásfoglalásokkal szembeni eljárásokról: „Az elmúlt évtizedek veszteseit nem lehet elintézni mint normaszegőket. Vagyis lehet, csak az nem demokrácia. Az rendőrállam.”

A gyerekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatása törvényellenes. Egy kilakoltatott családnak, ha nincs hova mennie, a hatályos jogszabályok szerint is alternatív elhelyezést kell biztosítani, legalább egy családok átmeneti otthonában. A család hajléktalanná válása nyilván a gyermek veszélyeztetettségét jelenti, amit a gyermekvédelemnek kötelessége elhárítani. A gyermekvédelmi törvény szerint „gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani” (1997. évi XXXI. törvény, 7. §).

Ebből az következik, hogy ilyen esetben az önkormányzatnak kötelessége a család együttes elhelyezéséről gondoskodni. A szegények jogai azonban nem élveznek a tulajdonjoghoz hasonló védettséget, így az önkormányzatok szabadon megsérthetik jóléti kötelezettségeiket.

A települési önkormányzatok harmincezernél több állandó lakos esetén kötelesek fenntartani családok átmeneti otthonát, de ezt senki sem ellenőrzi, és az intézmény megléte sem jelent garanciát egy hajléktalanná vált család elhelyezésére. Egy családsegítő központ férőhelyhiányra hivatkozva bármikor elutasíthat egy hajléktalanná vált családot. Angliában például a férőhely hiánya nem mentesíti az önkormányzatot az ellátási kötelezettsége alól: az önkormányzatnak biztosítania kell valamilyen elhelyezést, ha kell, akkor szállodában.

A lakásfoglalás a közbeszédben elsősorban normasértő ügyeskedésként jelenik meg. Ez a vélekedés volt az alapja a lakásfoglalók kilakoltatását megkönnyítő, 2000-ben elfogadott jogszabálynak is, amelyet az MSZP és az SZDSZ képviselői akkor még elleneztek, de nyolc év sem volt nekik elég ahhoz, hogy hatályon kívül helyezzék.

A legrosszabb, amit tehetünk, hogy a jelenséget a társadalmi kontextusából kiemelve ítélkezünk a házfoglalók fölött. Persze ez egyben a legkönnyebb is, mert ez felment minket, jobb módúakat és választott képviselőinket is a felelősség alól, megbélyegzi a kapitalizmus veszteseit és eltereli a figyelmet a strukturális problémákról.

Magyarországon lakhatási válság van a közösségi lakásszektor égető hiánya és a lakástámogatások igazságtalan és ésszerűtlen elosztása miatt. Hazánkban kirívóan alacsony a szociális bérlakások aránya, a budapesti kerületek többségében nyilvántartás sincs a lakásigénylésekről.

A lakásvesztés az esetek túlnyomó többségében megelőzhető lenne, ha az érintettek megfelelő jogi és szociális támogatásban részesülnének, de nálunk a lakástámogatások többségét nem a rászorulók kapják. A lakáskiadások minden ötödik háztartás esetében meghaladják a nemzetközi gyakorlatban kritikusnak tekintett 30 százalékot, és félmillió háztartásnak van a lakhatást veszélyeztető hátraléka. Az adósságkezelő szolgáltatások jelenleg csak a töredéküket érik el.

A nagyvárosok leromlott városrészeiben a legszegényebb családok jelentős része elfogadhatatlan körülmények között él. Teljesen lepusztult, komfort nélküli ingatlanokban, gyakran megfelelő fűtés nélkül élnek gyermekes családok és idős emberek, akiknek többnyire még ezeknek az egészségtelen, lakhatásra alkalmatlan lakásoknak a fenntartása is komoly nehézséget okoz.

A szegények érdekeit felkaroló képviselők és mozgalmak hiányában törvényszerű, hogy az önkormányzatok amagasabb jövedelműek számára fontos célokra fordítanak több pénzt. A szegény, illetve cigány családok lakta városrészek – gyakran korrupciógyanús – fejlesztése tipikusan nem az ott élők életkörülményeit javítja. Az ő problémáikat más, szegényebb kerületekbe, városrészekbe, illetve gettósodó térségekbe tolja át, miközben a beköltöző felső középosztálybeli családok számára teremt magas színvonalú életkörülményeket. Mindez a munkanélküliség és a szegénység koncentrálódása felé mutat, miközben éppen arra lenne szükség, hogy a közpolitika a leszakadó térségekben élő, a legális munkaerőpiacról kirekesztett szegények fejlettebb területekre való mobilitását támogassa.

Lakni kell valahol, és azok akik meg vannak fosztva annak a lehetőségétől, hogy lakhatásukat társadalmilag elfogadott módon biztosítsák, alternatív megoldásokra kényszerülnek, például arra, hogy elfoglaljanak egy üresen álló lakást. A lakásfoglalásoknak társadalmi okai vannak: nem a lakásfoglalók tehetnek róla. A cikk elején említett esetben pedig nemcsak a lakásfoglaló család, hanem, az egész társadalom jobban járt volna, ha az önkormányzat nem lakoltatja ki őket.

Egyrészt, mindannyiunknak jobb lenne olyan társadalomban élni, ahol az állam senkire sem kényszerít elviselhetetlen életkörülményeket, és ahol az intézményesített szolidaritás megóvja a szegényeket a hajléktalanná válástól. Másrészt, pusztán pénzügyi szempontból is jobban jártunk volna a kilakoltatás elkerülésével. Egy utcára tett család hajléktalanként való ellátása ugyanis sokkal drágább, mintha önálló lakhatásuk fenntartásában támogatnánk a rászorulókat. Harmadrészt: az önkormányzat tulajdona a közösség tulajdona. A közösség számára pedig inkább hasznosul az épülete, ha abba a közösség hajléktalan tagjai beköltöznek, mintha az befalazva, üresen áll. Kivált, ha a házfoglalók – mint a fent említett esetben – mindent elkövetnek, hogy valamennyire rendbe hozzanak egy lepusztult lakást.

Az önkormányzati lakáspolitikamozgástere persze szűk a probléma méreteihez képest. Állami programokra van szükség: kiterjedt közösségi bérlakásszektor kialakítására az elfogadhatatlan körülmények között élők számára. A lakástámogatások átalakításával el kell érni, hogy a valóban rászorulók érdemi támogatáshoz jussanak, például a lakásfenntartási támogatás radikális emelésével.

Mindez új források nélkül is finanszírozható volna a lakástámogatások igazságosabb és hatékonyabb elosztásával, és a lakástámogatásokra fordított kiadások szinten tartásával. Törvénybe kellene foglalni a lakhatáshoz való jogot, és Franciaország és Nagy-Britannia példáját követve kikényszeríthető alanyi jogosultságot kellene biztosítani egy jogszabályban meghatározott lakhatási minimumra.

Annyi viszont az önkormányzatoktól már ma is elvárható, hogy a legszegényebb lakóikra is tekintettel legyenek, és kihasználják a meglévő lehetőségeket. Ilyen például a Magyar Fejlesztési Bank kedvezményes hitelprogramja az önkormányzati bérlakásállomány fejlesztéséhez.

A lakáshitelüket vagy közüzemi számláikat fizetni nem tudó lakástulajdonosok lakásvesztésének megelőzésében is jelentős mozgástere lenne a települési önkormányzatoknak, hiszen az MFB programja saját erő nélkül is támogatja az önkormányzatok lakásvásárlását, ha az önkormányzat a lakást a korábbi tulajdonosának bérbe adja.

Így az eladósodott vagy fizetésképtelenné vált lakók bérlőként, a saját lakásukban maradhatnának. A kormány által meghosszabbított „kilakoltatási moratórium” nem megoldás: az intézkedés egyáltalán nem vonatkozik a lakbér- vagy közüzemi díjhátralékos háztartásokra, és azoknak sem nyújt valódi védelmet, akik a lakáshitelük törlesztőrészleteivel vannak elmaradásban.

Pedig a Fidesz kormányprogramja egyértelműen fogalmaz: „A banki és közüzemi tartozásokat felhalmozók lakhatását, fedél alatt tartását meg kell oldani. Nem élhet az utcán egyetlen család sem.” Kétharmados többséggel a parlamentben csak rajtuk múlik, hogy meghozzák-e a hajléktalanság visszaszorításához és az elhelyezés nélküli kilakoltatások beszüntetéséhez szükséges jogi és társadalompolitikai intézkedéseket.

A szerző az LMP szakszóvivője