Idén már kétszer is kiöntöttek a borsodi folyók. Azok a települések szenvedték a legsúlyosabb károkat, amelyek egyébként sem dúskálnak. A csereháti vidék, a Sajó völgye a leghátrányosabb helyzetű térségek, „leamortizálódott népességgel, élükön a cigánysággal”, ahogy egy kutatás fogalmazott nemrég. Az árvíz különösen az alacsonyabban fekvő területeken rombolt, ahol a rettenetesen szegény vidék még rettenetesebb épületeit mosta el: a vályogházakat. A csatornázatlan utcákba ömlő ár kimosta az udvari vécéket, maga után hagyta a fertőzésveszélyt.

Az ország árvíztől nem sújtott fele megmozdult, gyűlnek az adományok. Érkezik a térségbe az építőanyag, tartós élelmiszer, ruha, tisztítószer. Mintha megcsillant volna valami. Romák küzdöttek a „magyarok” házaiért, és fordítva. A pártok pedig egymással versengve hívnak föl a szolidaritásra.

Még ennél is többet tehetnének azonban: hozzányúlhatnának, mondjuk az Út a munkához programhoz. A jövőben is kell számítani ugyanis monszunszerű esőre, és semmi kétség, hogy ezek a települések újra és újra víz alá kerülnek. Eközben évi 117 milliárd forint (a segélyekre fordított összeg kétszerese!) megy el azokra a közcélú munkaprogramokra, amelyeket az önkormányzatok szerveznek állami pénzből.

A kassza nyitott, amenynyi pénzt a célnak megfelelően el tudnak költeni, annyit el is költhetnek. Nem véletlen, hogy ez a program az átadás-átvételkor talált egyik „csontváz”. Pontosítsunk: nem igazi csontváz, ugyanis a program tervezésekor is tudni lehetett, hogy fennáll a túlköltés lehetősége. Az önkormányzatoknak olcsóbb a segélyezés helyett közcélú munkát szervezni. Szervezik is rendületlenül.

Értelmes célok és drága munkaeszközök híján kevés eredménnyel. Az érintettek azzal dolgoznak, ami az önkormányzat udvarán akad: lapáttal, gereblyével csinosítgatják a falut. Jó, ha szemétmentes a főutca, de semmit nem ér, ha végül elönti a víz. És annak sincs értelme, hogy a közcélú munkások hetekig tisztogassák ugyanazt az árkot. Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter úgy fogalmazott, hogy az Út a munkához program látens munkaerőpiacot hozott létre.

Az önkormányzatok a drámai pillanatok idején rugalmasnak bizonyultak, jóvoltukból 2300 ember vett részt azonnal a védekezésben. Az árvíz valódi, értékteremtő, értékmentő munkát adott azoknak, akik tartós munkalehetőség híján segélyre szorulnak. A védekezésnek azonban előbb-utóbb mindig vége.

Kérdés, hogy a közmunkákra fordított milliárdokat megint ároktisztításra fordítják-e, vagy rájönnek, hogy jobb volna a megelőzés. Az árvíz által gyakran veszélyeztetett kisebb önkormányzatok azonban önmaguk nem tudják irányítani, megoldani a gátemelést, a töltésépítést, a folyószabályozást, és arra sem képesek, hogy a települések folyószakaszain megerősítsék a védelmet.

Előbb őket kéne megerősíteni azzal, hogy az eddig rájuk bízott kevés pénzt az állam összehangoltan maga osztja szét, értelmes célra fordítja: a bajmegelőzésre. Így a közcélú munkák szétporladó 117 milliárdját végre olyan célra fordítanák, ami hasznot hoz. Itt az ideje az értelmes közmunkának.