A magyarok a szlovákot, a szlovákok a magyart. Ez azonban – éppen a kölcsönösség folytán! – már nem a másik identitás előtti behódolás, nem az asszimiláció előszobájának tekinthető lélektani attitűd, éppen ellenkezőleg, a realitásokkal való szembenézés. A Híd-Most képviselői nem a magyar identitásról való lemondást képviselik, hanem a nemzetállami mentalitásban gyökerező „vagy-vagy” (magyar vagy szlovák) helyett a nemzeti pluralizmus elvére alapozott is-is (magyar és szlovák) alternatíváját. Mindkét oldalon.

A szlovákiai magyarok valóságérzékét dicséri, hogy tömegesen képeseknek mutatkoztak belátni: a két identitás egy egészséges személyiségképletben kiegészíti, és nem kizárja egymást. A szlovákiai magyarok, akárcsak a romániaiak vagy a szerbiaiak, ha elismerik, ha nem, szlovák, román, szerb identitással is rendelkeznek, amennyiben nemzeti identitásainkat nyelvi-kulturális és állampolgári kötődé seink egymást kiegészítve határozzákmeg.Nemcsak a Szlovákiában élő magyarok rendelkeznek szlovák identitással is, de – egyebek közt számos magyar, például Mikszáth vagy Madách életművének köszönhetően – a Magyarországon vagy Romániában élő magyarok is, ahogyan a szlovák nemzeti tudatnak is bőven vannak magyar komponensei.

Nemzeti identitáson természetesen mindkét identitást, a kulturálisat és az állampolgárit is értem (akárcsak Anthony D. Smith és sokan mások). Mi, határon túli magyarok még nem vagyunk magyar állampolgárok, de kulturális identitásunk már most sok szempontból kötődik a magyar államisághoz is. Az Alföld, Budapest, a Duna, a magyar könyvkiadás és televíziózás a mi kulturális univerzumunknak, vagy ahogyan a mai kultúraelmélet nevezi, „köztes világainknak” is szerves részei. Nemcsak az egykori, de a mai Magyarország is hozzánk tartozik. Budapest, az m1 épp annyira fontos számunkra, mint Bukarest és az RTV1 (és miért ne lenne?).

Bizonyos értelemben Budapestre is hazamegyünk, hogy aztán ismét hazajöhessünk. Az ezeréves történelmi együttélés emlékeit akkor sem lehet kitörölni a nemzeti emlékezetekből (és miért is kéne?), ha az elmúlt száz esztendőben a kulturális és állampolgári nemzet kizárólagosságának tévhitére alapozó, a Nyugat által is támogatott nemzetállami diskurzusok kettős vagy többes identitásainkat (a kulturálisat és az állampolgárit is) megpróbálták megcsonkítani, a vagy-vagy logikájába kényszeríteni, s a kimetszett összetevőt a megmaradóval szembeállítani. Ez az eljárás mindannyiunk tudatát traumatizálta. A „vagy-vagy” logikája önmagunkkal állított szembe, arra kényszerített, hogy másik énjeink miatt szégyenkezzünk, sőt meg is utáljuk azokat. Nyilvánosan legalábbis.

Akinek már sikerült átmennie a szivárvány alatt, az ismeri a felszabadultságnak azt a mámorító érzését, ami a másik identitás öntudatos, sőt önérzetes vállalásával jár. Az egyén megvilágosodásszerűen felismeri, hogy azok az ismeretek, érzelmek, világképek, melyeket korábban megpróbált leválasztani egymásról, nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ha képes vagyok a másik identitását a magaméként is elfogadni, személyiségem nem szegényedik, hanem gazdagodik. Nem leszek kevésbé magyar. Sőt magyar is teljesebben, mert szorongások és kisebbrendűségi komplexusok nélkül maradhatok.

A csoda abban áll, hogy ez a felismerés, mely korábban mindkét oldalon csak a legkiválóbb értelmiségiek számára látszott elérhetőnek, egyszerre és váratlanul a szlovákiai magyarok túlnyomó többségének is evidencia gyanánt jelenhetett meg.

A megvilágosodásban minden bizonnyal meghatározó szerepe volt a magyarországi politika – sok vonatkozásban irracionális – „nemzeti” fordulatának is. Enélkül és a szlovák kormány irracionális reakciói nélkül sem szlovák, sem magyar vonatkozásban nem következhetett volna be az a nemzetállami logikával rendkívül valószínűtlennek tűnő fordulat, mely a magyar–szlovák összefogásnak ezt a gyönyörű sikerét lehetővé tette.

Csaknem két évtizede érvelek amellett, hogy a demokrácia csakis a valódi szólásés gondolatszabadságon alapulhat. Ha a jobboldali gondolatot évtizedeken át tabuizáljuk, s diktatórikus veszélyekre hivatkozva nem teremtünk lehetőséget arra, hogy ez a gondolat a társadalmi gyakorlatban igazolhassa teljesítőképességét s egyben esetleges veszélyességét is, akkor nem a szélsőjobb argumentáció veszélyét tüntetjük el, hanem szélsőbalos eszközökkel erősítjük fel a szélsőjobbos reflexeket.

A valóságos demokrácia a szélsőségek spontán perifériára szorulásának mechanizmusa. Ez alapvetően különbözik a perifériára szorítástól, ami csak antidemokratikus módszerekkel valósítható meg, ezért mindig szül legitim ellenreakciókat is!

A fordulat ma még főként magyar vonatkozásban következett be. A Híd-Most jelentős számban szerzett ugyan szlovák támogatókat is (Bugár szerint kb. a szavazatok negyede szlovák eredetű), bizonyosra vehetjük azonban, hogy a magyarok körében bekövetkezett fordulat, mely a szlovák szélsőséges nacionalisták magyarokra vonatkozó rögeszméinek élő cáfolata, fokozatosan a szlovák közvélemény mentalitását is módosíthatja. Távlatilag a Híd-Most akár a szlovák demokrácia egyik meghatározó politikai erejévé is válhat.

A magyarországi nacionalisták azért siránkoznak, hogy az új szlovák parlamentben 20 magyar képviselő helyett mostantól csupán hét képviselheti majd a magyar érdekeket, miközben a magyar választók 7 szlovák képviselőt is bejuttattak a parlamentbe. Nem veszik tekintetbe, hogy az a 7 szlovák képviselő, ha a magyar érdekek védelméről van szó, sokkal súlyosabban eshet latba, mint a korábbi 20 magyar, aki gyakorlatilag csak a süket füleknek beszélhetett. Ezek az emberek ugyanis nemcsak szavazataikkal, de szlovák logika szerint fogalmazott érveikkel is hasznunkra lehetnek. Fokozatosan átalakíthatják azt a szlovák közvéleményt, melytől egy többségi demokráciában a kisebbségek sorsa is függhet.

És akkor fölöslegessé válik a kettős állampolgárság intézménye is. De meggyőződésem, hogy annak perspektívája nélkül a mai fordulat sem következhetett volna be! A demokrácia ugyanis a konfrontáció és az együttműködés összjátéka. Ha az egyiket kiiktatják, a másik is lehetetlenné válik.

A szerző újságíró, Sepsiszentgyörgy