Vegyük például a moratóriumot: vajon mi szükség rá, hogy ha a Gazdasági Versenyhivatal, amely mégsem nevezhető egy klasszikus baloldali-liberális tűzfészeknek, azt állítja, hogy a liberalizáció jó és hasznos lépés volt, több lett a patika, legfeljebb azok zártak be, amelyek amúgy is életképtelenek voltak? Arról nem beszélve, hogy a kistelepülési támogatásnak köszönhetően a községekben is megmaradtak a gyógyszertárak. Akkor mi a gond?Miért baj, ha egy benzinkútnál lehet fájdalomcsillapítót kapni? Ja, persze: a gyógyszerészek szakmai szervezetei szerint ez nem jó, esetleg sérültek kissé az érdekeik. Roppant kellemetlen, mi tagadás.

Az Egészségbiztosítási Felügyelet ennél kissé összetettebb ügy. A liberális egészségügyi vezetés létrehozott egy olyan intézményt, amely azt a célt szolgálta, hogy a betegek érdekeit képviselje. Ide panaszokat lehetett bejelenteni, azokat kivizsgálták, ha jogos volt, megteremtették az elégtétel lehetőségét. Eközben bizony, olykor meglehetősen váratlanul, ellenőrizték a kórházakat, és számon kértek bizonyos színvonalat, amely nemmindigmagától értetődő amagyar egészségügyben, elég csak fölidézni néhány kórtermet vagy a saját húgyában napokig fetrengő ápoltat.

Naná, hogy kényelmetlen volt néhány professzornak, szakmai tekintélynek, kórházigazgatónak, amikor megjelent a felügyelet egy-egy fiatal munkatársa, és dokumentumokat, papírokat, engedélyeket kért számon, s ha valami nem stimmelt, bírságot rótt ki az intézményre, majd utóbb még azt is volt képe ellenőrizni, hogy pótolták-e a hiányosságokat.

Az orvostársadalom roppant ízléses módon rögtön Gestapót emlegetett, s nem azon gondolkodott el, hogy – már félreértés ne essék – ez a szervezet mégiscsak arra hivatott, hogy a betegek érdekeit védje és ne az övéket. Valahogy mégiscsak úgy van ez, hogy az orvos van a betegért, nem pedig fordítva, még ha ez bizonyos szemszögből talán másképp is látszik, olyankor például, amikor az ember kiszolgáltatva fekszik a kórházi ágyon.

Az orvostársadalom a rendi ellenállást választotta. Mint egyébként is mindennel szemben, ami valamilyen szinten átlátható, betegbarát viszonyokat szeretett volna teremteni, lehet hívni ezt vizitdíjnak, kórházi napidíjnak, felügyeletnek, bárminek, mindegy, csak az ő érdekeik véletlenül se sérüljenek. Ennek a rendiségnek üzent hadat annak idején a liberális tárcavezetés, valóban forradalmi módon, és ez a rendiség az, amelynek nevében most forradalmi változásokat vezet be az egészségügy új vezetője.

Kissé fura forradalom ugyan, de ismerjük el, mégiscsak az, legfeljebb sutba dobhatjuk az eddigi meghatározásokat vagy alkothatunk, ha úgy tetszik, forradalmi definíciót: az egészségügyben zajló forradalom az, amely az eddigi társadalmi és szakmai intézményrendszert konzerválja egy szűk réteg legnagyobb megelégedésére.