Jelen írásnak nem célja, hogy az euróövezet jövőjéről elmélkedjen. Bízunk abban, hogy az európai hatóságok megteszik a versenyképesség fenntartása és a fiskális fegyelem megerősítése érdekében szükséges lépéseket. Feltételezve ezt, amellett érvelünk, hogy a tagság elemi érdeke a magyar gazdaságnak. De a siker csak akkor garantálható, ha a gazdaságpolitika sokkal felelősségteljesebben viselkedik, mint az elmúlt évtizedekben: nemcsak a maastrichti kritériumok teljesítésére törekszik, de hosszú távú szemlélettel igyekszik megelőzni, hogy Magyarország a csatlakozás után valaha is fenntarthatatlan helyzetbe jusson.

Az európai monetáris kérdésekben kiemelkedő szaktekintélynek számító Paul De Grauwe 2004-ben, az MNB-ben tartott előadásában úgy érvelt, hogy a tagsággal kapcsolatban három szempontot érdemes áttekinteni. 1. Elég mély-e a gazdasági integráltság Magyarország és az övezet között? 2. Mennyire tér el hazánk és az euróövezet gazdasági szerkezete, azaz mekkora az aszimmetrikus sokkok esélye? 3. Elég rugalmas-e a magyar gazdaság ahhoz, hogy kedvezőtlen sokkok esetén, önálló monetáris politika hiányában is képes legyen a rugalmas alkalmazkodásra? Ha ezeket a tényezőket szisztematikusan számba vesszük, világossá válik, hogy Magyarországnak jó esélye van arra, hogy az eurózónával optimális valutaövezetet alkosson.

Az MNB 2002 óta több kiadványban érvelt Magyarország eurótagsága mellett. Bemutattuk, hogy a magyar gazdaság nemcsak hogy nagy arányban kereskedik az övezet centrumával, hanem az export szerkezete (termékszerkezet, technológiai összetétel) is igen hasonló, és sokkal közelebb áll azokhoz, mint például a görög gazdaságé. Ha még ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a pénzügyi szektor döntően német, osztrák és olasz bankok leányvállalataiból áll, világosan látszik, hogy pénzügyi oldalról is igen mély az integráltság. Az MNB korábbi elemzései ugyanakkor azt is kimutatták, hogy az övezet és Magyarország közötti korábban igen erős ciklikus együttmozgás az elmúlt évtizedben jelentősen lecsökkent, aminek alapvető okai a költségvetési politikában és a lakossági hitelezés felfutásában keresendők.

Bár nem tudhatjuk, miként viselkedett volna Magyarország, ha az eredeti kormányzati terveknek megfelelően már a 2000-es évek közepén sikerül belépnünk az övezetbe, de Görögország példája alapján elképzelhetjük, milyen problémákkal jár a tartós fi skális fegyelmezetlenség az övezeten belül. Ha biztosítható lenne, hogy az ország költségvetési politikája az övezetbe való belépés után is tartósan fegyelmezett maradjon, akkor a görög típusú kockázat elkerülhető lenne. Ehhez csak az kellene, hogy hazánk betartsa a stabilitási és növekedési egyezményből adódó kötelezettségeit és/vagy a költségvetési felelősségről szóló törvény rendelkezéseit.

Több periferikus gazdaságban (Spanyolország, Írország, Portugália) a költségvetési politika fegyelmezett volt a válságot megelőzően, ezekben az országokban a problémát a gyors lakossági eladósodás és az ingatlanpiaci túlfűtöttség okozta. Az euróbevezetés tartósan alacsony reálkamatszintet hozott, ami az alacsony kiinduló adósságszinttel együtt erőteljesen ösztönzött az eladósodásra. Mivel Magyarország esetében most értünk egy eladósodási ciklus végére, a háztartások törlesztési terhe pedig összevethető az euróövezeti tagállamok átlagával, valószínűsíthető, hogy egy ideig nem kell erőteljes hitelboommal számolnunk. Mindenesetre ennek esélye csökkenthető, ha a monetáris politika már az övezetbe való belépés előtt alacsony szinten horgonyozza le az inflációs várakozásokat, s ha a pénzügyi szabályozásban lépések történnek a túlzott hitelezés megakadályozására.

Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy ha az övezeten belül Magyarország kedvezőtlen gazdasági sokkokkal szembesül, akkor tude gyorsan alkalmazkodni, anélkül hogy elhúzódó, fájdalmas recesszióra kerülne sor, nos, önálló monetáris politikával ez az alkalmazkodás akkor könnyebb, ha az árak és a bérek lefelé merevek. Egy korábban túlértékelt gazdaságnál ugyanis az övezeten belül ár- és bércsökkenésre van szükség, míg rugalmas árfolyam mellett az árfolyam gyengülése maga végzi el ezt a feladatot. Az MNB-ben végzett kutatások szerint az árazásban nem mutathatóak ki aszimmetrikus merevségek, és a nominális bérek alakulása sem rugalmatlanabb a csökkenés irányába, mint a rugalmasabb munkapiaccal jellemezhető európai országokban.

A pénzügyi válság azt is megmutatta, amit egyes makroközgazdászok (pl. Willem Buiter) már régóta hangoztatnak: illúzió egy kis nyitott gazdaság esetében arra gondolni, hogy az önálló árfolyam segít az alkalmazkodásban. A jelentős méretű nemzetközi tőkeáramlások mellett az árfolyam a legtöbb esetben fontos sokkforrás is, amit a régiós gazdaságokkal együtt meg is tapasztalhattunk az elmúlt években.

Az MNB 2010-es konvergenciajelentésében továbbra is az euróövezeti tagság előnyei mellett foglalt állást. Magyarország elenyésző méretű a világgazdasághoz képest, a nemzetközi példák és a növekedéselméleti irodalom pedig azt mutatja, hogy kis országoknak felzárkózni a legfejlettebbekhez csak erőteljes külkereskedelmi orien táción keresztül lehet. A már mély reálgazdasági és pénzügyi integráció az övezeten belül jó alapot adhat egy ilyen felzárkózási stratégiához.

Az eddigi hibáknak azonban az a tanulságuk, hogy nem elég a maastrichti kritériumok formális teljesítése, hanem hosszú távon is fegyelmezett költségvetésre, horgonyzott inflációs várakozásokra van szükség. Ezen túlmenően a gazdaságpolitikának árgus szemekkel kell figyelnie a magánszektor túlzott eladósodottságára utaló jeleket is. Persze arra is érdemes felkészülni, hogy ezeket a tanulságokat már az övezet döntéshozói is levonták, így a maastrichti kritériumok formális teljesítése egyébként sem kell hogy automatikusan eurót jelentsen.

A szerző a Magyar Nemzeti Bank munkatársa