A kialakult helyzet, mint cseppben a tenger, mutatja a párt sok baját. Mindazt, amit itt leírok, dokumentumok igazolják. Az eredendő hiba, hogy az MSZP-nek néhány sztereotip lózungon kívül nem volt és ma sincs érdemi sportkoncepciója. Azokat, akik erre felhívták a figyelmet, mi több, kísérletet tettek a kimunkálására, elnéző mosollyal, vállveregetéssel, kezelhető fantasztáknak könyvelték el. A sport tüze körül melegedők rettegtek az igazi vitáktól, a következetes, rendszerszemléletű, markáns döntésektől, a változtatástól, az újtól, a megúszhatatlan lépésektől. Viszont hamar „megszállták a témát” azok, akik rájöttek, hogy – jobb híján – a sport révén tudnak legkönnyebben szerepelni, ismertséget növelni, kapcsolatrendszert bővíteni, tisztséghez jutni. Elborzadva tapasztaltam az országgyűlési bizottsági üléseken (amikor még eljártam, illetve meghívtak oda), s a frakció inkább csak formálisan működő munkacsoportjában az állandósult totális időzavart, felkészületlenséget, improvizálást, a katasztrofális felszínességet.

Ennek szemléletes példája a kezdetben ígéretes, de aztán gyáva kompromisszumok áldozatává vált, se hús, se hal, végül semmi érdemi hozadékkal nem járó sporttörvény és számtalan módosítása. Ide sorolható az „ártani nem használ” típusú, mindent fontosnak tartó, minden virágot öntözni szándékozó, a hangsúlyos differenciálást nem vállaló nemzeti sportstratégia. Megemlíthetem a MOB elnökének megbuktatását célzó dilettáns puccskísérletet, vagy a miniszterelnök belerángatását a foci Eb-pályázat méretes fiaskójába.

Még társadalmi munkában sem kellettek igazi szakértők, akik a mindennapi munka során fi gyelmeztettek, észrevételeztek, javasoltak volna. Időt rabló okvetetlenkedéseikkel csak zavarták volna az elfoglalt képviselőt. Pedig még szakértői díjra is volt némi fedezet, Vajon kik és miért kapták?

Mindezt tetézte a tudást, a teljesítményt, a kiállást negligáló felelőtlen káderpolitika, melynek hátterét haveri viszonylatok, folyosói mutyizások, teniszpályák és uli-buli focimérkőzések adták. Persze, hogy teljes csőd volt az MSZP kormányzása idején is az állami sportirányítás. Próbált volna valaki ebben a közegben szuverén, koncepciózus lenni, a lényeggel foglalkozni.

Volt (van?) a pártnak országos sporttagozata is, amely – mint valamennyi hasonló fórum – csak bokrétának kellett azMSZP kalapjára. Ha azt mondom, hogy a tagozat kezdettől fogva magas ívben le volt sajnálva, akkor nagyon fi noman fogalmazok. Ma már csak néhány apatikus-cinikus taggal vegetál.

A vicc az, hogy a tagozatban felvetett, kidolgozott javaslatok közül a rivális valósított, valósít meg jó néhányat. A Köztársaság téren kimunkált, az Olimpia iBajnokok Klubjával mindenben egyeztetett olimpiai életjáradék programot annak idején a szocialista pénzügyesek buktatták meg, hogy aztán nem sokkal később a frakció az MDF által felmelegített javaslatot – mi mást tehettek? – két kézzel megszavazza. Kormányainkban a pedagógiai divatokat készségesen kiszolgáló oktatási tárca rendszeresen keresztbe tett a testnevelés és a diáksport érdemi fejlesztését célzó javaslatoknak. Hiába támogatta azokat a pedagógustagozatunk is. Az MDF-kormány idején elindított, végigvitt – minden problémája ellenére pozitívan értékelendő – tornaterem-építési program korrigált változata, szerényebb folytatása is kútba esett.

Az alsó tagozatos mindennapos testnevelést – saját elhatározásból, egyúttal a finanszírozást is megoldva – szinte csak fideszes önkormányzatok karolták fel és valósították meg. A sportközvélemény joggal a Fidesznek könyveli el a Papp László Budapest Sportaréna, a debreceni Főnix Csarnok, a Magyar Sport Háza beruházásait, az egyébként irreális stadionrekonstrukciós program elindítását, a szintén illuzórikus, de a tenni akarást tükröző kezdeményezést olimpiai és labdarúgó Eb-rendezésre. A baloldalhoz pedig a korszerűtlen margitszigeti nyitott medencék, a befejezetlen egyetemi Tüske Csarnok, a földbe fulladt sávolyi Moto GP-pálya és a pekingi három aranyérem kötődik.

Ezek után felvetődik a kérdés: lehet-e, kell-e a következő időszakban az MSZP-nek bármit is tennie a sportban? Hát, ami az országos ügyeket illeti, jó ideig lapítani illene. Az e területen (is) impotens, elhiteltelenedett MSZP-nek sem szakmai, sem morális alapja nincs arra, hogy bírálja, javaslatokkal bombázza a sport iránt várhatóan jóval elkötelezettebb, bőkezűbb új kabinetet. A töredékére zsugorodott frakció az ennél fontosabb ügyekben legyen aktív, szakértő és hatékony. A szocialisták „beleugatása” nélkül is haladni fog a Fidesz sportkaravánja. Ne zárjuk ki, hogy akár egy zöldellő oázis felé.

Nem maradt más számunkra, mint a sziszifuszi társadalmi aprómunka a sport kis közösségeiben. Az iskolai sportkörökben, a szakosztályokban, a sportegyesületekben, a területi szövetségekben. Ne kicsinyeljük ezt le, ezek a sport legfontosabb színterei. Így lehet(ne) majd – persze nem hónapok alatt – újra elismerést, megbecsülést, hitelt, bizalmat szerezni a baloldalnak.

Írásom címében Cincinnatusra utaltam, aki letette a kardot s a hatalomból kilépve visszatért kis birtokára, vissza az ekéhez. Tudom, sántít a metafora. Már azért is, mert a hatalomból kényszerű volt a távozás. Persze a tisztesség, az egyenesség sem mérhető Cincinnatus mércéjével, de annyit megtanulhatnánk az erény és az erkölcs ókori példaképétől, hogy gondos szántásvetés nélkül nincs ígéretes aratás. Ha megint rosszul csináljuk, a kezünk véglegesen összenőhet az eke szarvával.

A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, az MSZP Országos Sporttagozatának volt elnöke

– Ideje lenne már rendet tenni a tévében! Feltűnően túlhangsúlyozzák, hogy megint a bal szélen futottak fel. Marabu rajza