Jelentőségteljesebben, a pártfőtitkárok szavaival mondva: ellenzéki kongresszust tartanak. Amikor legalábbis a néhány hónappal korábban a pártfőtitkári székbe ült Gorbacsov a szeptemberi találkozásukon megkérdezi Kádár Jánost, a magyar párt első emberét, hogy valóban volt-e ellenzéki „kongresszus” Magyarországon, ő erre igenlően válaszol.

A jelenlévők ennél sokkal szerényebbek, s alighanem jót derülnének rajta, ha hallanák e párbeszédet. Bár azon valószínűleg nemkülönben, ha valaki azt mondja nekik, hogy négy év sem telik bele, s a közhatalomért vetélkedő két legnagyobb ellenzéki párt, az MDF és az SZDSZ vezérkara kerül ki közülük, öt év se telik bele, és tizenhatan a társaságból országgyűlési képviselők. Mindez akkor, a hanyatló Kádárkorszak derekán még elképzelhetetlen.

Tizennégy irodalmár: író, kritikus, irodalomtörténész, kilenc történész, hét közgazdász, négy szociológus, három filozófus, két filmrendező, egy színész, tanár, népzenekutató, építész, orvos és újságíró. Akkor még – ha jellemző is a politikai aktivitásuk –, csupán tekintélyes értelmiségiek. Közös vonásuk, hogy a fennállóval szemben kritikusak, és ez tudható is róluk, mert nézeteiknek ilyen-olyan formában, az első vagy a második nyilvánosság előtt eddig is hangot adtak. A népi tábor, az urbánus tábor és a reformer társadalomtudósok reprezentánsai, meg néhány nehezen besorolható, talán leginkább alkatilag is, szellemileg is közvetítőnek nevezhető személyiség – egy közös szervező kör egyeztetésének, alkudozásának eredményeképpen kiválasztva.

A mából visszatekintve, és mai fogalmakkal leírva őket, a politikai rendszerhez való viszonyt alapul véve: az akkori radikális, mérsékelt és még mérsékeltebb értelmiségi ellenzék képviselői; szellemi hagyományaik, érdeklődésük és aktivitásuk kitüntetett iránya szerint pedig: az emberi jogi, a nemzeti (az úgynevezett nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó) és a reformszocialista ellenzék szószólói. A konspiráció és a lehetőség szerint arányos képviselet jegyében szigorúan, szűken válogatott társaság. Az első szamizdat megjelenésétől számítva csaknem egy évtized telt már el eddig az értelmiségi ellenzék történetéből. Túl vagyunk már jó néhány közös morális gesztuson, nyílt politikai tiltakozásnak és színvallásnak minősülő akción. Aláírásgyűjtéseken, a Bibó-emlékkönyv közös vállalkozásán. De ilyesmire, a helyzet közös elemzésére az uralkodó kurzussal szembeni politikai fellépés összehangolása érdekében, eddig nem került sor.

A találkozó helyszíne az utolsó napig a meghívottak előtt is ismeretlen, a négy vitaindító dolgozatot, Csurka Istvánét az ország helyzetéről, Csoóri Sándorét a határon túli kisebbségekről, Bauer Tamásét a gazdasági problémákról és Kis Jánosét a kiútról, a lehetséges politikai teendőkről, amelyek élőszóban nem hangzanak el – az előre felkért opponenseket, Szabó Miklóst, Kenedi Jánost, Laki Mihályt és Vásárhelyi Miklóst leszámítva – csak ott kapják kézhez olvasásra a részt vevők, és mielőtt elhagyják a kempinget, vissza is adják őket. Hiába volt persze a konspiráció. Amint utóbb, a Monorról készült jelentésekből kiderült, az állambiztonság mégis értesült a találkozó helyszínéről, és Horváth József rendőr ezredes, a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökének visszaemlékezése szerint a lehallgatást is időben megoldották, a tanácskozó sátorban felállított padokba építették be a mikrofont. Csak szerencsétlenségükre péntek délután még gyönyörű napos idő volt, és a társaság kitelepült a szabadba. Ezért aztán a péntek délutáni vita anyagát még nem sikerült felvenniük.

Csurka István és Kis János egyaránt átfogó helyzetelemzésre és programadásra is vállalkozott. Az előbbi a legjobb formáját hozva, a metaforikus, érzelmes eszszé nyelvén, az utóbbi a fogalmi pontosságával ható árnyalt elemzéssel. Az ő írásaik tették a legnagyobb hatást. Csurka itt hirdette meg a szeretet fundamentumára alapozott „új magyar önépítést”, ami a móriczi „hagyd a politikát, építkezz!” hajdani parancsára rímelt, én azonban már akkor sem éreztem, hogy ez föloldhatatlan ellentétben állna azzal, amit épp ott Kis János javasolt, az átgondoltabb és határozottabb politikai fellépéssel, jogtudatos állampolgári aktivitással. Legfiatalabb résztvevőként felszólalásomban is erről beszéltem.

Csurka akkori programja, a szellemi és morális nemesedés, megigazulás, az egyéni és családi szellemi és morális önépítés – mintegy a külvilág ellenében is és a külvilág túlhatalma ellenére is – inkább a határozottabb és sikeresebb politikai fellépés előfeltételének tetszett számomra, mintsem az ellentétének. És különösen fontosnak éreztem, amit Kis János a szellemi tisztázódás szükségességéről mondott a hatalom szféráin kívül közügyekben gondolkodó értelmiség körében. A belső nézetkülönbségek felszínre hozatalának és nyílt megvitatásának elkerülhetetlenségéről s az átfogó programokban, a „nagy koreszmékben” való gondolkodás időszerűségéről. „A tisztázó viták elmaradása miatt a választóvonalak nem ott húzódnak, ahol húzódniuk kellene” – írta.

„Nem jönnek létre programok, amelyek egymástól nem a célba vett ügyek természete szerint, hanem az ügyek sokaságán végiggondolt elvek szerint különülnek el. A sok részleges javaslatból és tervezetből nem bontakoznak ki széles ívű koreszmék, amelyek – egymással vitában – egyszerre adnának választ a legégetőbb gazdasági, szociális, jogi és nemzeti kérdésekre”. Tisztázó viták ugyan zajlottak a következő években, és az évtized végén a felgyorsult idő ösztökélésére létrejöttek azok az átfogónak szánt programok is, a pártok programjai, amelyek már az ügyek sokaságán végiggondolt elvek szerint különültek el.

Én azonban ennek ellenére valahogy már akkor, a nyolcvanas évek végén is azt gondoltam, hogy a választóvonalak nem ott húzódnak, ahol húzódniuk kellene.

A rendszer válságának elmélyülésére adott erősödő kritika hozta közel egymáshoz a különféle rendszerbíráló értelmiségi körök képviselőit. E folyamatnak Monor a csúcspontja. Közös kezdeményezésekre, politikai együttműködésre később is van példa, még a két szubkulturális közösség, a népiek és az urbánusok, az úgynevezett népi-nemzeti és a demokratikus ellenzék vezérkarai között is. Ezt a fajta egymás iránti kíváncsiságot, méltányosságot, kölcsönös megbecsülésen nyugvó morális szolidaritást azonban, amely a monori tanácskozáson részt vevő politizáló értelmiségiek egymáshoz való viszonyát, vitáit a szemléleti különbségeik, az érdeklődésükben, témáikban, stílusukban, közéleti taktikájukban tapasztalható különbségek ellenére jellemzi, később már egyre kevésbé tapasztalni.

Az értelmiségi politikusok által létrehozott két rendszerváltó pártban pedig – tisztelet a kivételnek – e kiváló elmék rövid idő alatt átadják magukat ismét a szubkulturális közösségük korábban félretolt, zárójelbe tett előítéleteinek, érzelmi, indulati, szellemi reflexközösségének. És a politikai rendszerváltozás legfontosabb éveit, az évtizedfordulót és a kilencvenes évek elejét már e reflexközösségek ádáz harca határozza meg a két legnagyobb ellenzéki párt, majd a vezető kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt küzdelmének alakjában. A rendszerváltozás mára kiteljesedő, sokféle kudarcainak alighanem itt van az egyik legfontosabb közös gyökere.

A huszonöt esztendővel ezelőtt Monoron tanácskozó negyvenöt magyar értelmiségi közül huszonhárman már eltávoztak az élők sorából. A két táborba tartozó vagy oda húzó élők, ahogy múlik az idő, mintha egyre kevésbé szívelnék egymás társaságát. Ha ma végigolvassa valaki a tanácskozás jegyzőkönyvét, valószínűleg semmit nem fog ebből érteni. Ha azonban a közügyeket figyelve élte át az elmúlt huszönöt évet, aligha csodálkozhat.

A szerző közíró