Érintettem az Ungváry által is képviselt divatos nézetet, amely a sztálini és a hitleri rendszer közötti történelmi-társadalmi és politikai-ideológiai különbségek tagadására épül. Ungváry továbbra sem érti (vagy nem akarja érteni?), hogy Hitler és a náci Németország területszerző rablóháborúja, a náci rendszer, a Wehrmacht és az SS által végrehajtott példátlan népirtás nem állott szemben a rendszer törvényeivel és hivatalos ideológiájával, vagyis az emberiség elleni hitlerista bűncselekmények azonosak voltak a náci Németország történetével. Sztálin bűnei viszont szemben álltak a hatályos szovjet alkotmánnyal és törvényekkel, sárba tiporták azokat.

Ungváry valamikor tudta, hogy a Szovjetunió története nem azonos az NKVD és Sztálin által elkövetett törvénytelenségekkel. Szimbolikusan és tömören fogalmazva, a szovjet rendszernek volt Babelje és Sosztakovicsa, Solohovja és Zsukovja, Mihail Rommja és Okudzsavája, Ehrenburgja és Jevtusenkója.

Mi nem világos itt? Ungváry végső soron a hóhér és az áldozat közötti különbségek elmosására törekszik. Vitacikkében is valamilyen új számháborút kezdeményez arra vonatkozóan, hogy melyik hadseregben öltek meg több árulót a háború folyamán. Ungváry olyan benyomást kelt, mintha itt a dolgok számokkal elintézhetők lennének, mintha egyáltalán ismernénk a számokat, nem tudja, hogy e téren soha nem kerültek elő hitelt érdemlő szovjet források. De hát Ungvárynak nem is a források kellenek, csak a tézis, hogy a Vörös Hadsereg „nem volt jobb”, mint a Wehrmacht.

Ungváry folyamatosan összekeveri a szovjet hatóságok bűneit azzal az üggyel, amelyet a Vörös Hadsereg képviselt a nagy honvédő háború éveiben. Ezzel megszentségteleníti magát az antifasiszta ügyet is.

Nem is az elméleti képzetlenséget és járatlanságot teszem itt szóvá, hanem csak azt a primitív módszert, azt a sablonos gondolkodásmódot, amellyel Ungváry leszűkíti a történeti vizsgálódások terepét, ideológiai klisék közé szuszakolja a bonyolult történeti kérdések vizsgálatát, engedve a délibábos történetírás és publicisztika extremitásokra és szenzációkra épülő elvárásainak. Ahelyett, hogy a tények minél gazdagabb és sokszínűbb anyagát és elemzését hozná be a köztudatba, mindent leegyszerűsít a fent jelzett törekvése érdekében. Ezzel a metódussal Ungváry kiírja magát a komolyan vehető magyar történészek köréből.

A szerző történész