Éles szavakkal – de érvek nélkül – bírálja azokat, akik kétségbe vonják az euró életképességét, elutasítja a valutahitelek forinttá konvertálására tett javaslatokat, és hiú ábrándnak véli a magyar gazdaság külkereskedelmi függőségének csökkentését szorgalmazó elképzeléseket.

„A görög krízis farvizén néhány sarlatán már az euróövezet szétesését… is vizionálja – többnyire saját spekulációs céljai vagy nacionalista rögeszméi alapján” –írja Békesi. Neveket nem említ, de a szétesés veszélyét taglalók – tehát a sarlatánok – közé tartozik a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a szintén Nobel-díjas Paul Krugman, az amerikai jegybank volt elnöke, Paul Volker, a Columbia Egyetem professzora, Nouriel Roubini, vagy a Financial Times három rovatvezetője, Wolfgang Münchau, Gillian Tett és Martin Wolf. Az említettek közül csak kettőt ismerek, e kettő befektetési céljairól sincs információm, viszont nacionalista rögeszmékre utaló jelekkel egyikük írásaiban sem találkoztam.

Robert Mundell már 1964-ben, amikor a római szerződés aláírását követően a gazdasági integráció elmélete a közgazdaságtan divatos témájává vált, felhívta a fi gyelmet az aszimmetrikus sokkokból fakadó veszélyekre. Ha például az egyik tagország több energiát használ egységnyi GDP előállítására, mint a többi, és energiaár-robbanás alakul ki, a tagország versenyhátrányba – esetleg inflációs spirálba – kerül, melynek kiküszöbölésére nincs monetáris eszköze. A kizárólag nemzeti alapú fiskális eszközök pedig az efféle sokkok kiigazítására aránytalan áldozatokkal járnak, ráadásul csak korlátozottan hatékonyak. 1973-ban Mundell kiegészítette az elméletét azzal a gondolattal, hogy ha a pénzpiacok tökéletesen integráltak és ha a sokk csak átmeneti, a pénzpiacok képesek a gondot enyhíteni, de egyébként a sokkok kezelésére csak a fiskális harmonizálás nyújt lehetőséget. 1992-ben Peter Kenen, a Columbia Egyetem professzora kimutatta, hogy mennél nagyobb a fejlettségi különbség a tagországok között, annál inkább sújtja az aszimmetrikus sokk a fejletlenebbeket. Az euró bevezetését megelőző évtizedben kialakult szakmai konszenzus, a fentieket követve az aszimmetrikus sokkokból fakadó gondok megelőzésére/kezelésére két lehetőséget látott. 1. A tagországok fejlettségi szintje és belső szerkezete annyira hasonló, hogy a sokkok hasonló módon és mértékben érintik a tagokat. 2. A tagok összpontosítják fiskális eszközeiket, és aszimmetrikus sokk esetén azokkal a bajban levőt kisegítik, illetve a fiskális rendszer automatikus stabilizátorokkal reagál az eseményekre. Az euró megalkotói sajnos egyik lehetőséget sem építették be a rendszerbe.

Az elmúlt évtizedben egy másik, talán még ennél is nagyobb gond foglalkoztatta a szakmát. Mint ahogy azt elsősorban a spanyol és az ír gazdaság alakulása mutatta, a gyorsabb fejlődés magasabb inflációt hoz magával, visszaigazolva az ún. Balassa–Samuelson-hatás érvényességét. De a közös valuta közös monetáris politikát, tehát egymástól nagyon kis mértékben eltérő kamatszintet jelent. Ha az infláció eltérése jelentősen meghaladja a kamatkülönbözetet, a gyorsabban növekvő országban a reálkamat alacsonyabb lesz, mint a többiekben. Az alacsonyabb – esetleg egyenesen negatív – reálkamat eszközbuborékhoz vezet, ami a kipukkadásakor jelentős költségvetési hiányt eredményez. Ez történt Spanyolországban és Írországban, de részben Görögországban is, ahol az előző kettőtől eltérően a fiskális fegyelmezetlenség és nem a buborék kipukkadása volt a válság fő okozója. A szakma tehát ismer olyan forgatókönyvet, amely válsághoz vezet anélkül, hogy azért a fiskális politikát lehetne felelőssé tenni, és amire – fiskális harmonizáció hiányában – nincs gyógyír. Az Európai Jegybank elnöke, Jean-Claude Trichet gyakran és hangsúlyosan szólt az euró elhamarkodott bevezetése ellen, mert az a fentiek miatt a felzárkózás leállásához vagy kivédhetetlen eladósodáshoz vezethet. Békesi úr, csakúgy, mint az Orbán-kormány vagy a Bajnai-kormány mégis az euró mielőbbi bevezetését szorgalmazza.

Békesi szerint a devizahitelek forintra váltásának „zseniális ötletét” is „el kell vetni, mert káros és sokba kerül”. Azt már nem fejti ki, hogy miért és kinek káros, miért és kinek kerül sokba, s hogy mennyi lenne az a „sok”. Mivel az átváltás vázlata már több helyen is megjelent, a sommás minősítés és elvetés helyett lehetőség lenne az érdemi reagálásra is. Ennek hiányában a professzor úr álláspontja nem értékelhető.

Békesi úr a komparatív előnyökre épülő gazdaságpolitika lehetőségét is tagadja, mondván, hogy „a kedvező adottságú magyar gazdasági területek a nemzetgazdaság összesített teljesítményének” kis részét, mintegy a GDP 15 százalékát adják. Ráadásul, a belföldre irányuló gazdaság fejlesztésével nem is érdemes foglalkozni, mert „a kicsiny hazai piac… nem lehet dinamizáló erő”. Nem lehetséges, hogy ez a 15 százalék éppen azért nem több, mert a szerző szellemiségét követve az elmúlt évtizedek magyar gazdaságpolitikája pont a kedvező adottságú területektől tagadta meg a fejlesztéshez szükséges forrást, azért, hogy megteremthesse először a vas és acél országát, majd az elmúlt két évtizedben a külföldi befektetők paradicsomát? Nem lehetséges, hogy ez a hazai piac éppen azért olyan „kicsiny”, éppen azért „nem lehet dinamizáló erő”, mert az elmúlt két évtized gazdaságpolitikája szélsőséges módon a külkereskedelemre épült? Annak ellenére, hogy Magyarország külkereskedelme a GDP 160 százaléka – ez messze a legmagasabb az EU-ban –, hazánk krónikus külkereskedelmi mérleghiánnyal küzd. Az exportbajnok Németország külkereskedelme viszont a német GDP mindössze 79 százaléka, de külkereskedelmi mérlegtöbblete rendszeresen a világ első három helyének valamelyikét foglalja el, éppen azért, mert exportja erős belföldi szerkezetre, versenyképes honi beszállítókra épül.

Magyarország egykori pénzügyminisztere bizonyára higgadt megfontolás alapján minősítette a fenti kérdések és elemzések szerzőit sarlatánoknak. Most, hogy az Európai Unió e hiányosságok pótlásával próbálja az euró és az unió hitelességét visszaszerezni, nagy segítség lenne, ha professzor úr a minősítését alátámasztó érveit is nyilvánosságra hozná.

A szerző címzetes egyetemi tanár

Marabu rajza