Ezzel persze néhány jogszabályt áthágott a városvezető. Ugyanis ajánlószelvényt csak állampolgárok zaklatása nélkül lehet gyűjteni. Márpedig zaklatásnak és komoly szereptévesztésnek tűnik, ha a városi önkormányzat feje parancsba adja a település alkalmazásában állóknak, hogy szelvényt gyűjtsenek. Munkahelyen, munkaidőben, vagy munkaviszonyból eredő, illetőleg munkavégzési kötelezettség keretében amúgy sem gyűjthető kopogtatócédula. A felszólítás pedig éppen ezt feltételezi. Arra pedig a törvényalkotó nem is gondolhatott, hogy az ajánlószelvény gyűjtésére szóló felhívás/parancs is elhangozhat munkahelyen, munkaidőben, abszolút függelmi viszonyok között. Amúgy kopogtatócédulát a helyi önkormányzati szervek hivatali helyiségében sem lehet gyűjteni. A polgármesteri parancs erre sincs tekintettel. Ám de mit is várhatnánk ott, ahol a városháza már réges-régen pártirodaként működik?

A polgármesteri parancs a köztisztviselők esetében további problémákat vet fel. Az esküjükben szerepel, hogy az alkotmányt és az alkotmányos jogszabályokat megtartják, és hogy hivatali kötelességeiket részrehajlás nélkül, lelkiismeretesen, becsületesen, a jogszabályoknak megfelelően, pontosan, etikusan, az emberi méltóságot feltétlenül tiszteletben tartva teljesítik. S kopogtatócédulát aztán végképp nem lehet részrehajlás nélkül gyűjteni. Egyáltalán, egy köztisztviselőnek, közalkalmazottnak adhat-e a polgármester nem hivatali kötelezettségéhez tartozó feladatot? Természetesen nem. Hiszen még hivatalhoz kötöttet sem, mert az a szakmai munkát irányító és a munkáltatói jogokat gyakorló jegyző és intézményvezető feladata.

A valóság azonban nem hasonlít a törvényes rendhez. A városvezetői ukáz ellen senki nem mert tiltakozni, noha jó néhányan tisztában vannak az idevágó jogszabályi és törvényi passzusokkal. Ha valaki sziszegett – nem voltak azért kevesen –, csak halkan, a legbenső baráti vagy családi körben tette, tehette. A hosszú idők szisztematikus munkájával kiépített besúgói hálózat mindent és gyorsan jelez. A polgármesternek való teljes kiszolgáltatottság nemhogy az ellenállást, de még a középhalk társasági pisszegést sem teszi lehetővé. Példák tucatjaival szolgáltak az elmúlt évek arról, hogy aki ellentmondott vagy ellenállt, akár a legkisebb dolgokban is, azoknak a jegyző és/ vagy az intézményvezetők hathatós közreműködésével nem csupán a munkahelyéről kellett azonnal mennie, de némi túlzással a kisvárosból is elűzték őket.

Ezért – most is – minden közalkalmazott és köztisztviselő tudta és tette a dolgát. Gyakorlatilag az összes idevágó szabályt áthágva – ki rövidebb, ki hosszabb idő alatt – összegyűjtötte a harminc ajánlószelvényt. A végeredmény nem volt kérdéses: az adott választókerületben ebben a kisvárosban gyűlt össze nem csupán arányaiban, hanem összességében is a legtöbb ajánlószelvény, amit aztán széles körben hangoztattak. Holott nem ez a település a választókerület központja.

Ezt a történetet egymástól függetlenül hat közalkalmazott és köztisztviselő mondta el egy újságírónak. Halkan, suttogva, félve a következményektől, szigorúan kikötve a névtelenséget. A városban összesen több száz ilyen módon érintett közszolga van. A bátorságot, s azt, hogy a visszásságokra felhívva a figyelmet tömegek álljanak ki a nyilvánosság elé, nem várhatjuk el.

Mégis megdöbbentő, hogy ezen a településen egyetlenegy ember sem merte szóvá tenni a történteket. A demokrácia harmadik évtizedében a helyi diktatúra, a megfélemlítés, a kiszolgáltatottság már nem is lehetne teljesebb. Mi pedig Bibóra hivatkozva, de illúziókba kapaszkodva félelem nélküli demokratákról beszélünk...

A szerző újságíró