Elvesző illúziók
Hallhattuk: az új kormány nem az ország kétharmadának, hanem háromharmadának kormánya lesz. Ez a szándék önmagában rokonszenves – bár minden kormánynak ez a valódi feladata, nem pedig saját támogatóinak kedvezményezése, kiszolgálása. Csak hát, ami a kétharmadot illeti: „az ország kétharmada” nagyon nem azonos az Országgyűlés tagjainak kétharmadával. Ahogy az elmúlt húsz évben annyiszor, ismét kísért a hatalomra kerültek ősillúziója: mintha az Országgyűlés pártok szerinti öszszetétele nálunk is úgy tükrözné a választói akaratot, mint ott, ahol a mandátumokat arányos rendszerben osztják ki.
A Fidesz a mandátumok több mint kétharmadát mintegy 2,7 millió választó bizalmából szerezte meg. Ezzel valóban a rendszerváltás legnagyobb országgyűlési választási sikerét érte el. Ám ha ennek mértékét eltúlozza, akkor csak a kontrasztot növeli a hozzá fűződő várakozások és a valóság által megszabott cselekvési lehetőségei között.
Pedig ez milyen önveszélyes! 1990 őszére a választók kiábrándultak a tavasszal még legkedveltebb MDF-ből, és az önkormányzati választásokon az SZDSZ és a Fidesz liberális szövetsége szerte az országban elsöprő győzelmet aratott. E választási szövetség hiába próbálta – kiegészülve két kisebb liberális párttal – sikerét tartósítani az 1994-es országgyűlési választásokig: akkor már egy újabb illúzió, a kádári nosztalgia győzött. Hányan hitték, hogy csak akarni kell, és visszatérhet a megszépülő múlt...
Emlékezzünk: az egyéni jelöltek között az első fordulóban 91, a második után 85 százalékban szocialista végzett az első helyen. Indulhatott bárki a színeikben... Ezek az álmok az államcsőd szélén hozott megszorító intézkedésektől, aztán a hatalomgyakorlásba csimpaszkodó szélhámosoktól váltak semmivé hamarosan. Következett 1998-ban a parlamentbe négy éve épp, hogy bekerült, de az illúziókat foszlató kormányzástól még nem érintett Fidesz. A választók benne is csalódottak, 2002-ben inkább visszahozták az MSZP vezette koalíciót.
Ez aztán az eddigi egyetlen megismételt győzelmet a balatonőszödi beszédben bevallott eszközökkel, újabb illúziók keltésével érte el. A más politika lehetőségében való iránti reménykedés egyre erősebben előre vetítette a Fidesz újabb győzelmét, s besegítette az Országgyűlésbe a minden eddigi párttól elhatárolódó két új protesztpártot.
Az illúzióvesztés legfőbb oka nyilván a győztes pártok által a siker érdekében felfokozott várakozások és a tényleges lehetőségeik és képességeik közötti, rendre elmélyülő szakadék volt, amit a fent idézett madáchi örök igazság szerint az önző hatalmi visszaélések még tovább mélyítettek.
Ehhez a nagy hullámzásban, a sikerek és kudarcok felfokozásában azonban hatalmas szerepe van az 1989-ből megmaradt választási rendszerünknek is, mely a választók akaratától lényegesen eltérő arányban juttathatja mandátumhoz a pártokat. Szinte szerencsejátékszerűen nagyot lehet vele nyerni, de veszíteni is. Gondoljuk el: 1990-ben a választók több mint háromnegyede nem a győztes MDF-re szavazott, 1994-ben pedig több mint kétharmaduk nem az abszolút többséget szerzett MSZP-re.
A Fidesz mostani többségét is 52 százalékkal érte el. E jelentős túlnyerési lehetőség kiélezi a pártok közötti feszültséget, a bármi áron való győzelemre törekvésre ösztönöz, a megszüntetése viszont a realitásérzéket, a koalíciós nyitottságot, a demokratikus pártok közötti együttműködést erősíti, mint például Németországban.
A parlamenti összetétel látszata és a választók valódi akarata közötti eltérés komoly legitimitási probléma, ami a hatalmon levőket óvatosságra kell, hogy intse. Az ellentmondást az 1994 és 1998 közötti ciklusban a jelenleginél is nagyobb, 72 százalékos parlamenti többséget szerzett koalíció önkorlátozással próbálta enyhíteni, például az alkotmányozás új rendelkezéseinél megkívánt ötpárti egyetértéssel, vagy azzal, hogy kétharmados törvényt legalább egy ellenzéki párt támogatásával kívánt csak módosítani.
Igaz, ebben szerepet játszott a ciklus elején az önkormányzati választások rendjét átíró törvénymódosítás ügyetlen, elkapkodott, ellentmondást nem tűrő, bár alkotmányos, de ellenzéki támogatás nélküli módosításának kudarca is. Ez támadási felületet adott, és öngólt is jelentett: az egyfordulós rendszer bevezetésével épp a tavasszal súlyos vereséget szenvedett ellenzéki pártokat állította talpra, késztette őket sikeres összefogásra. Ebből is érdemes tanulni.
Eddig a választási ígéretek ütközhettek a gyakorlati politikával. A mostani kampányban viszont a Fidesz hallgatott, a vitákban nem vett részt. Nem indokolta, miért kell neki annyira a kétharmados parlamenti többség. Hiszen erre a sikeres kormányzáshoz nincs szükség, de a közjogi törvények vagy az alkotmány átírásához igen. Itt sem árulta el a Fidesz, mihez kér bizalmat ezeken a kiemelkedően fontos területeken.
Ha csupán a választási sikert nézzük, akkor igaza volt, ügyesen kampányolt, de hogyan tovább? Formálisan gondolkodva azt hihetnénk, a hallgatás elég ahhoz, hogy semmit se lehessen számon kérni. De valójában ez fokozza a kiábrándulás esélyét, mert mindenki a saját álmait vetítheti a program helyébe, és azok megvalósulásának még csekélyebbek az esélyei, mint a számon kérhető programénak.
Újabb csalódás esetén választási rendszerünk ismét másokat hozhat a valós társadalmi támogatásuknál lényegesen előnyösebb helyzetbe. Átéltünk már ilyen földcsuszamlásszerű hangulatváltozásokat.
Az Országgyűlés létszámánál fontosabb ezért, hogy kik ülnek majd benne. Ez a Fidesz vezetői, szakpolitikusai számára felveti a kérdést: a pillanatnyi pártpolitikai érdekeiket erősíteni látszó megoldások irányában lépjenek-e, vagy inkább szűrjék ki a rendszerből a torzító elemeket, hogy végre reális, az emberek pártválasztását tükröző parlamenti összetételt garantáljanak.
A Fidesz történetében mindkét válaszra találunk példát. 1997-ben tárgyalta a választási törvénymódosítást előkészítő bizottság az általam szerkesztett, a német rendszernél is arányosabb modellt, ami a KDNP-s Rubovszky György javaslatára került napirendre, és a Fidesz képviselője volt a legaktívabb támogatója. A módosítás kizárólag az MSZP időhúzása miatt nem került az Országgyűlés elé – mivel a szocialisták 1994-es elsöprő túlnyerésük megismétlését remélték. Első helyüket meg is őrizték, korábbi szavazati arányukat 0,07 százalékos eltéréssel megismételték, a rendszer miattuk megmaradt aránytalansága a második forduló után mégis a második helyezett Fidesznek biztosított több mandátumot.
A közelmúltban viszont a Fidesz a jelenleginél is aránytalanabb, a választói akarattól még inkább elszakadó rendszert ajánlott, melyben a listás helyek számát radikálisan csökkentenék. Ebben az esetben még rosszabb lenne az arányosítás esélye, hiszen azt az egyéni és listás mandátumok hasonló száma teheti csak lehetővé.
Ha a Fidesz fokozza az aránytalanságot, ebbe éppúgy belebukhat, mint az 1994-es sikerüktől annyira magabiztos szocialisták. A Fidesz esélyt adna másoknak, hogy a nálunk könnyen változó politikai divatok hatására kis szavazatkülönbséggel is aránytalanul nagy hatalomhoz jussanak.
Nemcsak a „háromharmadért”, az egész hazánkért érzett felelősség, az igazságérzet, de a Fidesz valódi, hosszú távú érdekei is azt kívánják, hogy ebben a kérdésben az 1997-es álláspontját kövesse, és ne a szocialisták példáját. Ehhez a nyilvánosságra került tervükhöz képest lényegesen növelni kellene a kompenzációs helyek arányát az országos listás mandátumokon belül.
És persze kérdés, hogy e kereteket hogyan töltik majd ki a részletes szabályok. Az önkormányzati létszámcsökkentésnek és a választási eljárási törvény módosításának nyilvánosságra került elképzelései viszont eléggé rövidlátónak tűnnek, a pillanatnyi pártérdekeket helyezik előtérbe: még aránytalanabb túlnyerést céloznak meg mások rovására – ami idővel éppúgy visszájára sülhet el, mint az önkormányzati választási törvény kierőszakolt módosítása 1994-ben.
Az, hogy e rendkívül fontos stratégiai kérdésekben végül hogyan foglal majd állást a Fidesz, próbája, „bűvös széke” lesz annak, hogy a több mint kétharmados parlamenti többsége a gyakorlatban mit szolgál. Remélem, hogy valóban nemzeti érdeket, az Orbán Viktor Kossuth téri beszédét jellemző, az egész nemzetre hivatkozó fennköltséggel összhangban, és nem fogják ezt hitelteleníteni rövidlátó, olcsó pártérdekek szerinti kisstílű szatócskodással. Súlyos önbizalomhiányra, gyengeségre vallana, ha politikai sikerek helyett jogi trükkökkel próbálnák stabilizálni hatalmukat, olyan trükkökkel, amelyek sokakat indítanának el a felfokozott várakozásoktól a kiábrándulásig vezető úton.
A szerző jogász, volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)
