Nem is csoda: magukban birkóznak önnön sokkjukkal, s nincs csodadoktor, aki fölállítsa a diagnózist és még terápiát is adjon, még ha akadna is jelölt bőven e tisztségre. De talán már maguk sem igazán hisznek a csodákban, az orvosokból meg, köszönik szépen, elegük van.

A szervezetnek önmagát kell gyógyítania, ami meglehetősen nehéz olyan körülmények között, amikor egy úthenger erejével gázolnak át rajta nap mint nap, s hiába észérvek, hiába hittel vallott meggyőződések, a henger megállíthatatlan. Eközben ott van még a másik ellenség is, amelynek nyers képviselői nap mint nap emlékeztetik őket arra, hogy valamit nagyon elhibáztak. Előbb-utóbb el kell higgyenek mindebből valamit ők maguk is, s az ilyen felismerés többnyire dermesztő. Életjel-romboló. Mi más is lehetne, amikor Gaudi-Nagyok és Sneiderek komcsizhatják és szemkilövősözhetik őket.

Sok ez így, egyszerre. Miközben folyamatosan az okokat kutatják. Felelősöket keresnek maguk között, szinte mint a Fidesz. És ugyanott fogják meglelni őket, mint a Fidesz. Felelős Medgyessy, mert. Felelős Gyurcsány, mert, felelős az őszödi szivárogtató, mert, és ki ne felejtsük a sorból a pártpénztárnokot, mert, és már szót se ejtsünk magáról a Brutus-pártról, csak mert. De sosem lesz valódi felelős a soraikban. És nem is azért, mert ez egy következmények nélküli párt, hanem mert nincs egyetlen ok, a felelősségnek egyetlen centruma.

Túl könnyű is lenne mindent Őszödre kenni és ugyanakkor túl kevély volna Őszödöt elhazudni, miközben okok és felelősök sorozata juttatta jelenlegi helyzetébe azt az MSZP-t, amely a baloldal meghatározó néppártja akar lenni újra, váltópárti alternatíva. Csakhogy elvétette az utat ahhoz a balhoz, amit még a párton kívül is jó sokan balnak tartanak. Úgy pár milliónyian, akik nem lelik magukat ebben a hazai erőtérben.

Egyharmad, ha úgy tetszik. Vagy több. Munkának álcázott semmivel bűnbakká tett nyomorultak, elvetélt programok tömkelege, ilyen-olyan politikai érdeknek megfelelő kacskaringók, rettenetes ellenfél velük szemben, és ki tudja mi előttük. De néhány életdobbanás már akad, még ha csak néhány mondatban is tűnik elő egyelőre.

Mert vannak fontos, jó mondatok, elhangzottak például a Trianon-vitában, amikor a kulturális nemzet fogalmáról beszéltek, amikor Adyt és József Attilát csalogatják elő a Kisfaludy Károly-féle „sok hazapuffogtatás, ok semmi, de szörnyű magyarsággal” szemben. Igen, amikor Kisfaludy ezt írta, saját darabjait jellemezve utóbb, reformkorszak volt, amit nem kellett a hangzatos és még oly tartalmatlan nemzeti együttműködés rendszerének nevezni.

Van hát hová nyúlni. És nem is kell olyan messze. Van erőtér, amelynek tagjai elpirulnak még azon, hogy a Fidesz egy vezető politikusa, Lázár János áll ki a legszegényebbek integrációja mellett, amit a baloldalnak már rég meg kellett volna tennie és nem fél szívvel, van erőtér, amelyben az a konok szívósság villámgyorsan felértékelődik majd, ami a Bajnai-féle válságkezelést jellemezte, pláne most, hogy a Fidesz ilyen-olyan csontvázakra próbál húst tapasztani, hogy így állítsa ki a baloldal torzóját: ők tették ezt!

Dobbanásoknál már több kell.