Pár évvel ezelőtt beszélgettem egy öreg cseh szociológussal, aki így borongott: a ruszinokat elcsatolták, a zsidókat elhurcolták, a németeket, a magyarokat kitelepítették, a szlovákok elszakadtak, velük a magyarok maradéka: beleszülettem egy színes országba és egy egyszínűben halok meg.

Bizony ez az öreg cseh, aki szinte minden nemzettársával egy hazában él, jobban érti Trianon drámáját, mint akik ma a magyar gyászkórust vezénylik.

Trianon magyarok millióit fosztotta meg hazájától, otthonától, vagyonától, egzisztenciájától, jogaitól. A veszteség megrendítő. De Trianonban nem a magyarság vesztett, hanem a multikulturális állam. És nem a szomszédság győzött, hanem a nemzetállam. Akik nemzet és állam összetartozását hirdetik, akik a nemzetállam pártján állnak: Trianon pártján állnak. A nemzeti alapon, lakóhelytől függetlenül biztosított állampolgárság pedig e felfogás kvintesszenciája. Aki ezt köti össze Trianonnal, egyet gondol Trianon híveivel, az ő példájukat követi, rájuk is hivatkozik: a horvát, szerb, szlovák, román állampolgárosítási gyakorlatra.

Trianonhoz az kellett, hogy a nyugati nagyhatalmak 1918 tavaszán a nemzetállami törekvések mellé álljanak.

Akinek Trianonból az fáj elsősorban, hogy a magyarok nem egy hazában élnek, azok épp a Trianonhoz elvezető fájdalmat hordozzák tovább. Azt, amit Trianon kedvezményezettjei éreztek Trianon előtt. A nemzetállam hívei a trianoni rendezést kisebb részben igazságtalannak ítélhetik, de egészében igazságosabbnak kell tartaniuk, mint a Trianon előtti helyzetet. Trianont egészében csak a multikulturális állameszmény hívei tagadhatják.

A történelmi Magyarországot kétféleképp lehet visszasírni: 1. A magyar felsőbbrendűség, vezéri elhivatottság, kultúrfölényteória, tehát a többi nemzet alárendelése alapján: „legyen úgy, mint régen vót, süvegelje meg a magyart mind a horvát, mind a román, mind a tót”. 2. A sok nemzetet és kultúrát, nagy, határoktól szabad térséget átfogó, széles körű egyéni szabadságra és közösségi autonómiákra épülő állami együttélés eszméje alapján. A második visszasírás persze már nem is vissza-, nem is -sírás. Hanem előre- és -látás. Túl Nagy-Magyarországon, túl a Monarchián.

A történelmi Magyarországot nemzetállami alapon próbálták egyben tartani, az egységes magyar politikai nemzet fikciójával, nem pedig egyenlő mozgástérrel, autonómiával rendelkező nemzetek közös államaként. A magukat felerészben nem magyarnak érző polgárok így nem érezhették magukénak az államot sem. Ahogy Jászi Oszkár írta: „a nemzetek erkölcsileg és szellemileg idegenként éltek egymás mellett”.

Egy nemzetállamként viselkedő ország a külhoni nemzetrészeket is nemzetállamként védi: nem természetes, hogy a mi véreink a ti fennhatóságotok alatt állnak, s természetes, hogy úgy védjük őket, mint enmagunkat, ha őket bántjátok, velünk gyűlik meg a bajotok. A nemzetállami védelem tükörképe a nemzetállami támadás: nem természetes, hogy valaki a nemzetünkön kívül éljen a mi államunkban; olvadjon be, vagy menjen el, de ne legyen itt állampolgár, ha egy másik állam tekinti őt magáénak, s egy másik állammal diktáltatja le nekünk, milyen jogok járnak neki ahhoz, hogy nemzetidegen elem maradhasson. A magyar nemzeti kisebbségeket Trianon óta vagy nemzetállami alapon védik, vagy sehogy. Az egyetemes normákra épülő védelemnek voltak bizonyos tradíciói, de ezek elsorvadtak a demokratikus ellenzékkel, a liberális pártokkal, az MSZP nyugatos szárnyával.

Nagyon jellemző, ahogy manapság a Kádár-korszak Trianon-tabuját tabusítják. Úgyszólván kötelezővé vált az a hazugság, hogy a Kádár-korszakban Trianon nevét ki sem lehetett ejteni. Pedig mindenki tudja, aki már nem fiatal és még nem szenilis, hogy ez nem így volt. Trianont tanították és kikérdezték, Lenin nyomán „imperialista rablóbékeként” megbélyegezték.

A tabu nem ez volt, hanem az, hogy a „testvéri országok” Trianont éltető nacionálbolsevista diktatúrák, melyekben morzsolják, nyomorítják, terrorizálják a kisebbségeket, a magyarországi fiókdiktatúrát pedig ezzel kapcsolatban hallgatásra kötelezték. A nemzetek boldogságához nem elégséges és nem szükséges a nemzetállam. Sokáig jobb volt magyarnak lenni Jugoszláviában (Burgenlandban mindig is), mint Magyarországon, s volt (volt?) idő, amikor jobb volt szerbnek lenni nálunk, mint Szerbiában.

Nemzetállam akkor lehetséges, ha egy állam polgárait tekintjük egy nemzetnek. Akkor nincs szabad identitásválasztás, akkor Románia minden állampolgára román, és kész. Ha viszont a valóságos nemzeteket tekintjük nemzetnek, magyarnak a magyart, románnak a románt, akkor megközelíthetetlen a nemzetállami célképzet, miszerint egy nemzet egy országban, egy országban egy nemzet él. Ez a két feltétel egészen ritka kivételektől eltekintve soha, sehol nem teljesült, s még kevésbé fog. Minél kisebb a világ, minél mobilabb az ember, annál inkább keverednek a nációk. A nemzetállamnak tehát valósága nincs, csak hazug deklarációja, például Románia alkotmányában.

Ha a nemzetállam eszméje ennyire irracionális, akkor vajon miért olyan nehéz lemondani róla? Azért, mert a semmit kell elfogadni helyette. Azt, hogy nincs egy magasztos, lelkesedésre méltó elv, amelynek nevében bármilyen határt igazságosnak, helyesnek nevezhetnénk, ebben a tudatban védhetnénk, vagy harcolhatnánk érte. Régen volt ilyen elv. Urunk birtokának határa. Uralkodónk hatalmának határa. Gyarapítása – a területrablás – erény, elvesztése – mások területrablása – tragédia. Amióta azonban a patrimoniális elv és a monarchikus-dinasztikus elv kimúlt, már csak azzal próbálkozhatnánk, hogy az a helyes határ, ami a nemzetünket határolja körül. Minél többen, minél komolyabban veszik ezt az elvet, annál több vér folyik. Hogy menynyi, azt nem olyan régen déli határunkon átnézve egészen közelről láthattuk.

Trianon az egész világ: igazságtalan benne minden határ. Egyiket sem igazolja más, mint hogy történelmileg úgy alakult, és a megváltoztatása nem lehetséges, vagy sokkal több szenvedéssel, veszteséggel jár, mint az elfogadása. Ha ez a konklúzió nem elég pozitív a kedves olvasónak, figyelmébe ajánlhatjuk Goethe szavait, melyeket Jászi Oszkár állított a Habsburg-monarchia felbomlásáról szóló könyve élére: „Általában fura dolog az a nemzeti gyűlölködés. Veheti észre, hogy a kultúra legalsóbb fokán a legerősebb és leghevesebb. Van azonban egy fok, ahol teljesen megszűnik, és ahol az ember úgyszólván nemzetek fölött áll, és a szomszéd nép javát és baját ugyanúgy átérzi, mintha a saját népéé volna”. Aki pedig nem kíván ilyen szomszéd lenni, ne kívánjon magának ilyen szomszédokat.