Anyai nagyapám pedig azért települt át Aradról Békéscsabára, mert – oly sok sorstársával együtt – nem volt hajlandó letenni a hűségesküt a román királyra. Ilyen dolgokra az ember parlamenti emléknapok nélkül is gyakran gondol. Trianonról a magyarok egymás között mindig nyíltan beszéltek, Ormos Mária hiánypótló könyve már 1983-ban megjelent, s amennyire tudom, sohasem volt olyan magyar kormány, amely ne tartotta volna igazságtalannak a trianoni diktátumot. Mivel a lenini Szovjetunió annak idején „imperialista rablóbékének” nevezte, e tekintetben a magyar kommunisták sem kényszerültek szembemenni a történelmi tényekkel.

E cikkre készülve az interneten némi meglepetéssel láttam, hogy a História című folyóirat 1982-ben a következő, 1922-es Komintern-idézetet tárta olvasói elé: „az a tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia romjain nemzeti államok keletkeztek, hogy Nyugat-Európa és Oroszország között elhatároló államokat hoztak létre, rendkívül megszaporította a vámkorlátokat, amelyek feltartóztatják a termelőerők szabad kibontakozását.” Az már a történelem iróniája, hogy e vámhatárok lebontására csak az államszocialista rendszerek bukása és az Európai Unió keleti bővítése után kerülhetett sor.

A trianoni szerződés aláírásának kilencvenedik évfordulójáról való megemlékezést önmagában helytelen lenne sovinizmusnak, más nemzetek elleni provokációnak tekinteni. Természetes, hogy valamilyen formábanmindanynyian megemlékezünk erről a szomorú napról. Baj csak akkor lenne, ha a trianoni emléknapot trianoni emlékév, netán emlékévtized követné, s a nemzet a rohamosan változó világhoz való alkalmazkodás helyett a múlt ködébe révedne. Kosáry Domokos egyik utolsó interjújában keserű mosollyal említette a Kossuth téri tüntetőt, aki azt üvöltözte, „ne engedjük, hogy Gyurcsány Ferenc aláírja a trianoni szerződést!”.

Szegény ember, mondta megvetően a selmecbányai születésű történész, úgy látszik, nem értesült róla, hogy már nyolcvanhat éve aláírták azt a szerződést. A Trianonra való túl gyakori emlékezés legnagyobb veszélye nem az, hogy más országokban neheztelni fognak ránk. Ezt a neheztelést jelentősen enyhíti az a tény, hogy Magyarország érdemben semmilyen kockázatot nem jelent, geopolitikai okok miatt nem is jelenthet egyetlen szomszédos vagy távolabbi országra sem. Akárhogy dúl itt a trianonozás, a szomszédos országok egyetlen négyzetcentiméternyi földet sem fognak elveszíteni.

Az igazi veszélyt az jelenti, ha az állandó propagandaszólamok következtében egyre többen lesznek, akik a Kosáry által idézett tüntetőhöz hasonlóan komolyan elhiszik, hogy Trianon elfogadása vagy visszacsinálása kizárólag a mindenkori magyar kormányon és politikai eliten múlik. Azaz, csak azért kell beletörődnünk a veszteségbe, azért kell eltűrnünk Kolozsvár „megszállását” és Robert Fico pozsonyi regnálását, mert a magyar kormányt hazaárulók, puhányok, „idegenszívűek” vezetik. Ezzel a veszéllyel előbb-utóbb az új kormánynak is szembe kell néznie.

Nem véletlen, hogy minden kultúrában ősi hagyománya van a gyász feldolgozásának. Az emberek megvetik azt, aki a gyászeset után másnap mulatozni megy, de azt is, aki évekkel később is elhanyagolja hétköznapi teendőit a veszteségre hivatkozva. Megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak, ahogy a Biblia mondja.

Csak nekünk, magyarországi és határon túli magyaroknak árt, ha a meg nem változtatható múlton való kesergés miatt frusztráltak, rosszkedvűek leszünk, ha örökösen vesztesnek gondoljuk magunkat egy kilencven évvel ezelőtti döntés miatt. Magyarország a világháborús romokból 1920 és 1945 után kétszer is tiszteletreméltó újjáépítést produkált, ami az akkori nemzedékek jövő felé fordulását bizonyította. Arról egyébként sajátos módon senki sem beszél, hogy az első világháború után Magyarország nem csak területet vesztett, hanem a négyszáz éves Habsburg-uralom után független és szuverén állam is lett. Feltehetően egyetlen ország sincs a világon hazánkon kívül, amely függetlensége elnyeréséről semmilyen formában sem szokott megemlékezni.

Gyakran még baloldali körökben is elhangzik az a vélemény, hogy Németország „túlkompenzálja” háborús bűneit, szinte provokációnak tekinti, ha valaki a német emberek sérelmeiről beszél, s egykori ellenségei mai hibáit is érthetetlen empátiával mentegeti. Én is tudnék személyes példát idézni erre a jellegzetes német túlkompenzálásra. De érdemes azt is végiggondolni, hova jutott Németország a múlt radikális lezárásával. Olyan gazdasági és politikai nagyhatalom lett, amiről kardcsörtető korában nem is álmodhatott. A békében megvalósította mindazt, amiért azelőtt hiába vívott annyi háborút. Ezt sem szabad elfelejtenie annak, aki „kemény” magyar fellépéstől vár sikert.

És persze június negyedike múltával a Trianonhoz vezető okokat is hasznos lenne megértenünk és az egész magyar társadalommal megértetnünk. A kiegyezés utáni Magyarországot lakói jelentős része nem érezte hazájának, s az uralkodó elit nem is törekedett arra, hogy a népesség felét kitevő nemzetiségek, továbbá a parlamenti részvételből a torz választójoggal kirekesztett szociáldemokraták, a jogfosztott szakszervezetek, a falusi és városi szegényekmagukénak érezzék az országot. Nemzetközi téren pedig az ország vészes gyorsasággal élte fel azt a jó hírnevet és bizalmi tőkét, amelyet a negyvennyolcas forradalommal szerzett.

Nem igaz a vád, miszerint Magyarországon jobban elnyomták és asszimilálták a nemzetiségieket, mint a korabeli Európa más országaiban. (És a későbbi utódállamokban.) De fölényességével, a külföldi kritikák iránti érzéketlenségével, a „csakazértis megmutatom nekik” agresszív stílusával a magyar vezető réteg rosszabb színben tüntette fel az országot, mint amilyen az valójában volt. Miközben ellenfeleink megnyerő stílusban és alkalmazkodó képességgel festették nyugat-európaira a maguk többnyire még fejletlenebb állapotait.

Mi enyhítheti érdemben a kényszerű határmódosítást? Természetesen az, amit eleink a határ „légiesítésének” neveztek. Az európai egység, amelyben nincs vám, vízum, útlevél, határátkelő-állomás, amelyben a „termelőerők” éppoly szabadon mozognak, mint az emberek, nem beszélve az eszmékről és a könyvekről, amelyek mozgását annyi évtizeden át szintén korlátozták.

A jelen sohasem tökéletes, mindig gondokkal és szorongásokkal terhes. De amikor a tervek szerint egy éven belül Románia is csatlakozik a schengeni övezethez, akkor a Trianonban elcsatolt magyarság túlnyomó többsége lényegében ugyanabban a határok nélküli Európában él. Kilencven éven át ennyi is teljesíthetetlen álomnak tetszett.

A szerző közíró