A trianoni béke, melyet mi magyarok ugyanúgy békediktátumként emlegetünk, mint a románok az általunk bécsi döntésként aposztrofált történelmi aktust, a magyarság és a környező államok egyik legvitatottabb problémája. Ez érthető, hiszen a trianoni döntés a világtörténelem egyik legrettenetesebb háborúját követő politikai bosszú gátlástalan – s az érintett országok második világháborús szereplését követően a történelmi józanságnak továbbra is fittyet hányva, szinte változatlanul megerősített – megnyilvánulása volt. Ez a bosszú Magyarország sajátos helyzetéből következően minket, magyarokat még a németeknél is fájdalmasabban sújtott. Olyan, többségükben magyarok által lakott területek is az utódállamokhoz kerültek, melyek egy valóban demokratikus, azaz népszavazásra alapozott rendezés esetén bizonyosan Magyarországnál maradtak volna.

Nem szabadna azonban elfelednünk, hogy az elcsatolt területek nagyobbik része egy valóban demokratikus rendezés esetén is elveszett volna számunkra. És azért kellett volna elvesznie, mert korábban Magyarország szintén nem volt hajlandó a kisebbségi kérdés valóban méltányos rendezésére. A mai utódállamokhoz hasonlatosan mi is úgy tekintettük, hogy a kisebbségekre vonatkozó döntések kizárólag a többséget illetik meg, amennyiben az ország nem a magyar állampolgárok, hanem a magyar kultúrájú és anyanyelvű népesség országa, s a többi kulturális nemzet képviselői csupán másodrendű állampolgároknak tekinthetők. Az államnyelv, a politikai nemzet, a központosított állam fogalmait nem a románok, a szlovákok, a szerbek, a németek vezették be a magyar politikai diskurzusba, hanem mi magyarok. Éppenséggel a kisebbségek kifejezett tiltakozása ellenére.

Igaz, ezek a fogalmak nem kizárólag magyar lelemények, eredendően a nyugat-európai, egészen pontosan a francia és az angolszász politikai diskurzusból származnak.

Ami sajátosan magyar probléma, az az, hogy miközben a franciák és az angolszászok a maguk sikeres terjeszkedési politikájának jegyében az előbbi fogalmaknak országaik politikai gyakorlatában a XIX. század folyamán érvényt is szerezhetnek, addig mi magyarok, egyébként a németekhez hasonlatosan, erre képtelenek vagyunk. A középkorban Spanyolországtól Oroszországig terjedő Német-római Birodalom fokozatosan széthullt, és ez a török hódítással kezdődőenMagyarország esetében is bekövetkezett. Az osztrák fennhatóság átmenetileg ugyan képes volt a Magyar Királyság kereteinek visszaállítására.

Mai nézőpontból azonban egyértelmű, s ha a kor magyar politikusai képesek lettek volna valóban demokratikusan és nemzeti elfogultságoktól mentesen gondolkodni, másfél száz évvel ezelőtt is egyértelművé válhatott volna, hogy a Szent István-i birodalom az akkori nyugat-európai módszerekkel nem tartható fenn. Egészen pontosan a magyar faj hegemóniájára alapozott államkeretek az ez esetben nélkülözhetetlen antidemokratikus módszerek miatt legfennebb ideig-óráig garantálhatók.

Demokratikus magyar állam megteremtésére a történelmi keretek között csakis a kisebbségek önállóságának, egyebek közt a magyar királyságból való kiválás demokratikus (azaz népszavazásra alapozott) jogának elismerése esetén lehetett volna némi esély. A magyar államnak – a korábbi sérelmeket feledtetve és az elkerülhetetlen kockázatokat is vállalva – mindent meg kellett volna tennie azért, hogy megnyerhesse önmaga számára az ország nem magyar kulturális nemzeteit. A kanadai Quebeck, illetve az Európai Unió példája bizonyítja, hogy ez nem eleve lehetetlen.

Az elvakultan nacionalista magyar politikai nyilvánosságban azonban ennek a tényleges egyenjogúságra alapozottmegoldásnak a gondolata nem merült fel. Ugyanúgy nem, mint ahogy a Trianon előtti magyar gondolkodásmódot saját Trianon utáni politikai gyakorlatuk alapjává tévő utódállamokban sem. Máig menően.

Az, ami Trianon után következett sajnálatos módon a Trianon előtti magyar gyakorlat egyenes folytatása. Jóval durvább és antidemokratikusabb eszközökkel, mint ahogyan azt mi, magyarok tettük. Igaz, mi is csupán az 1000 éves magyar állam mítoszára alapozott – ostobasággal hatásos –magabiztosságunk okán voltunk némileg emberségesebbek.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a civilizáció és a kultúra fogalmainak szembeállításában gondolkodó Nyugat-Európa nemzeten az állampolgári és nem a kulturális közösséget érti. Akkor tehát, amikor a határokon átnyúló nemzetegyesítésről, kettős állampolgárságról és egyebekről beszélünk, nem ártanamindig expliciten kimondani, hogy ez esetben nem állampolgári, hanem kulturális nemzetben gondolkodunk, és hogy ezt a kettőt – számos nyugat-európai szakemberrel egyetértésben – nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmaknak tekintjük. Nem határokat akarunk módosítani, hanem az eltérő állampolgári nemzetekhez tartozó magyar nyelvű és kultúrájú polgárok magyar kulturális nemzethez való tartozását próbáljuk legalizálni. Nem egyoldalú magyar kötődést szeretnénk kialakítani, hanem az egyébként is tényszerűen létező kettős kötődéseket szeretnők jogilag is elfogadtatni.

Sajnos a Kövér László és Semjén Zsolt által beterjesztett törvényszöveg köszönő viszonyban sincs a Trianon-problematika valóságos összetettségével. Azt persze magam sem vitatom, hogy az utódállamok Trianon utáni politikája valóban szükségessé teszi a trianoni kérdéskör radikális újragondolását és nemzetközi szintű problematizálását.

De ha ezt a magyar politika Trianon előtti gyakorlatának – a XVIII–XIX. századi francia-angolszász asszimilációs politikát is érintő – radikális újragondolása nélkül tesszük, eljárásunk csakis gyanakvásokat ébreszthet, és csak rosszindulatú félremagyarázásokra teremthet lehetőséget.

A szerző újságíró, Kolozsvár