Árulók és igaz magyarok

Felfokozott érzelmi reakciókat váltott ki a hír, amely szerint Nagy László állítólagos gerincsérülése miatt nem tud pályára lépni a magyar kézilabda-válogatott világbajnoki selejtezőjén. Olyanok is dühödten értekeznek az átlövő döntéséről, akik nemigen látták még játszani, már ha a sportágat egyáltalán sikerül azonosítaniuk. A kérdés szemlátomást nemzeti üggyé emelkedett.

A történet ismert: a nemzeti együttes klasszisa, aki évtizede Barcelonában, Európa egyik legjobb csapatában játszik, esztendeje halogatja döntését afelől, hogy a magyar vagy a spanyol válogatotthoz tartozzék a jövőben. Néhány megjegyzést megérne a sportoló taktikája is, amellyel meglehetősen visszatetszően próbálja elkerülni a végső „igen” vagy inkább a „nem” kimondását, ám a hirtelen kerekedett indulatvihar másról, többről is szól.

Valamiféle vakhitről, tán látens sovinizmusról, de legalábbis túlzott elfogultságról. Másképp aligha magyarázható, hogy a veszprémi drukkerek drapérián érdeklődnek a városban fellépő Nagytól arról, megismeri-e még a Himnusz dallamát. A szurkolók elfelejtettek a tárgykörben hasonló kérdést feltenni a szerb származású Eklemovics Nikolának, a helyi együttes irányítójának, a magyar válogatott csapatkapitányának. A kubai születésű Perez Carlos sem találkozott a kérdéssel, annál inkább a veszprémi csapat és a magyar válogatott mezével – szerencsére. Janics Natasára sem haragszik senki, mert szerbiai horvát származása ellenére Magyarországnak nyert három olimpiai aranyat.

Persze, nem csupán a sportvilág képviselőinek kell szembesülniük az ad hoc magyarságértelmezéssel, hiszen például Kertész Imre nemzeti hovatartozását is naponta kérdőjelezik meg a nemzettudat önjelölt bírái, akik megengedhetőnek tartják ezt a kérdésfelvetést még Nádas Péterrel vagy Esterházy Péterrel kapcsolatban is. Ugyanakkor az élete jelentős részét Párizsban, Berlinben és Nápolyban világpolgárként töltő Márai Sándor esetében, senki sem feszegeti a problémát – igen helyesen.

Idetartozó öröm: a magyar Nobel-díjasok száma „egyre gyarapszik”, még ha többségük legfeljebb fiatalkorát töltötte is Magyarországon. A legfőbb érv szerint ők a messze földön is a híres „magyar szellem” képviselői, akik kénytelenek voltak távozni, mert külföldön jobb körülmények között kutathattak. Országváltásuk – így utólag – tehát inkább kultúrmisszió, és semmiképp sem hazaárulás.

Ellenben Nagy László valószínűleg nem kap kegyelmet, amennyiben új címert választ magának – legalábbis erre utal a veszprémi molinó. Előbb-utóbb persze leeresztik azt is. Puskás Ferenc már rég nem kap kritikát azért, mert a spanyol válogatott mezében is fellépett. Bár kétségkívül volt jó oka a távozásra, válogatott dresszt nem feltétlenül kellett volna cserélnie, anélkül is sztár volt Madridban. Hazaárulással mégsem vádolja senki.

Ha nem a nemzete iránti elkötelezettséget túlfeszítő hit vezérel valakit, akkor aligha kárhoztathatja az egyént tisztességesen racionális döntéséért. Legfeljebb annak módjáért. Igaz, azért akár keményen is.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.