A történet ismert: a nemzeti együttes klasszisa, aki évtizede Barcelonában, Európa egyik legjobb csapatában játszik, esztendeje halogatja döntését afelől, hogy a magyar vagy a spanyol válogatotthoz tartozzék a jövőben. Néhány megjegyzést megérne a sportoló taktikája is, amellyel meglehetősen visszatetszően próbálja elkerülni a végső „igen” vagy inkább a „nem” kimondását, ám a hirtelen kerekedett indulatvihar másról, többről is szól.

Valamiféle vakhitről, tán látens sovinizmusról, de legalábbis túlzott elfogultságról. Másképp aligha magyarázható, hogy a veszprémi drukkerek drapérián érdeklődnek a városban fellépő Nagytól arról, megismeri-e még a Himnusz dallamát. A szurkolók elfelejtettek a tárgykörben hasonló kérdést feltenni a szerb származású Eklemovics Nikolának, a helyi együttes irányítójának, a magyar válogatott csapatkapitányának. A kubai születésű Perez Carlos sem találkozott a kérdéssel, annál inkább a veszprémi csapat és a magyar válogatott mezével – szerencsére. Janics Natasára sem haragszik senki, mert szerbiai horvát származása ellenére Magyarországnak nyert három olimpiai aranyat.

Persze, nem csupán a sportvilág képviselőinek kell szembesülniük az ad hoc magyarságértelmezéssel, hiszen például Kertész Imre nemzeti hovatartozását is naponta kérdőjelezik meg a nemzettudat önjelölt bírái, akik megengedhetőnek tartják ezt a kérdésfelvetést még Nádas Péterrel vagy Esterházy Péterrel kapcsolatban is. Ugyanakkor az élete jelentős részét Párizsban, Berlinben és Nápolyban világpolgárként töltő Márai Sándor esetében, senki sem feszegeti a problémát – igen helyesen.

Idetartozó öröm: a magyar Nobel-díjasok száma „egyre gyarapszik”, még ha többségük legfeljebb fiatalkorát töltötte is Magyarországon. A legfőbb érv szerint ők a messze földön is a híres „magyar szellem” képviselői, akik kénytelenek voltak távozni, mert külföldön jobb körülmények között kutathattak. Országváltásuk – így utólag – tehát inkább kultúrmisszió, és semmiképp sem hazaárulás.

Ellenben Nagy László valószínűleg nem kap kegyelmet, amennyiben új címert választ magának – legalábbis erre utal a veszprémi molinó. Előbb-utóbb persze leeresztik azt is. Puskás Ferenc már rég nem kap kritikát azért, mert a spanyol válogatott mezében is fellépett. Bár kétségkívül volt jó oka a távozásra, válogatott dresszt nem feltétlenül kellett volna cserélnie, anélkül is sztár volt Madridban. Hazaárulással mégsem vádolja senki.

Ha nem a nemzete iránti elkötelezettséget túlfeszítő hit vezérel valakit, akkor aligha kárhoztathatja az egyént tisztességesen racionális döntéséért. Legfeljebb annak módjáért. Igaz, azért akár keményen is.