Az amúgy pompás nyelvi lelemény s vele a korrekt program az elodázhatatlan közpénzügyi változásokat próbálta megfogalmazni. Ez a radioaktivitásból vett erős metafora azonban „besült”, mert a reformdühvel volt azonosítható. A választóknak bizony nem kellett. Ami a politikatudomány számára evidencia, az a közgazdásznak keserű pirula: a politikának – a kampányban bizonyosan –reményt kell adnia, nemcsak programot. A racionális hívó szó önmagában kevés. Bokros javaslatai az áramvonalasabb, hatékonyabb állam kialakítására vonatkoztak. Ezek, és ezt nagyon sokan tudják, szekértáboroktól függetlenül, továbbra is kitüntetett figyelemre érdemesek.

Azt javaslom, fontoljuk meg az állam kívánatos méretét illetően egy másik, a fizikából kölcsönvett kifejezés, az „állam hasznos tömege” használhatóságát.

A hasznos tömeg az űrhajózás szótárából származik (payload) és azt a végső, az űrutazás szempontjából szigorú értelemben vett hasznos tömeget jelenti, amelyet orbitális pályára állítanak jól méretezett, nélkülözhetetlen biztonsági és irányítási funkciókat takaró tömegegyüttesben. Egy űrhajó esetében rendkívüli jelentőségű a hasznos tömeg tervezése és kivitelezése a tolóerővel együtt. A gravitációt semmilyen furfanggal nem lehet kijátszani, a kelleténél jóval nagyobb tömeget az alultervezett tolóerő nem fogja felgyorsítani a szökési sebességre. Az elégtelen tolóerő miatt az egész teher elvész, az űrhajó rossz pályára áll, esetleg visszazuhan a földre. A modern piacgazdaság esetében is így van ez. A kívánt sebességű növekedés fenntartása lehetetlen, ha jelentős méretű haszontalan terheket cipelünk magunkkal.

Képzeljük el, hogy létezik valamilyen arányossági tétel az állam mérete s a gazdaság teljes „tolóereje”, azaz potenciális jövedelemképző ereje között. Ha az a szállítandó teher, amit a biztonságos haladás érdekében az adószedő állam képvisel nem minden elemében hasznos, akkor a növekedés lelassul, elhagyjuk a kívánatos pályát. Ezt már sokszor láttuk. Persze az űrhajóshasonlat tökéletlen, mert a gazdasági növekedésnek vannak olyan nehezen megfogható hajtóanyagai is, mint az érdekeltség, az ösztönzés és a különösen komplex intézményi elemek. De a tolóerőt növelő vagy csökkentő mozzanat megkülönböztetésében és főleg a hasznos teher tekintetében talán elfogadható az analógia.

A magyar állam (központi költségvetés, elkülönített pénzalapok, tb-alapok együtt) 2010-ben kb. 13 536 Mrd forintot kíván elkölteni, azaz az évi GDP valamivel kevesebb mint 50 százalékát. Bizonynyal sok olyan tételre is költ, ami nem minősíthető „hasznos tehernek” (amik sem a biztonságot, sem a kellő sebességű haladást érdemben nem támogatják). Hoszszabb távon egész biztosan kívánatos lenne 40 százalék, majd esetleg az alá szállni az újraelosztásban. A 10 százalék kb. 2700 Mrd forintot jelent.

Ez rengeteg pénz! Majdnem a kétszerese annak, amit az állam évente az egészségügyi ellátórendszerekbe áramoltat. Az a nagyságrend, amit a normatív, a szociális és a tb-alapok garanciális támogatásai (kb. 2300 Mrd) tesznek ki. Ezekben a rendszerekben az adóforint, mint közismert, nem a legfeszesebben kerül elköltésre. A csökkentés csak fokozatosan valósítható meg. A művelet célja, hogy, számos terülten feljavuljon a költés hatásfoka, nőjön a tolóerő és az adóalap, az egyén és a vállalat közelebb kerüljön az őt és környezetét érintő gazdasági döntésékhez. Alapesetben az egyén gyorsabb és jobb költési döntésekre képes, mint az állam – ez ma már szilárd közgazdasági ismeretünk. A nehéz kérdés az, hogy mit nem tekinthetünk alapesetnek.

A kis állam vagy nagyobb állam vita ezt nem érzékelteti, ezért javaslom eltolni a diskurzust a hasznos tömegű állam irányába: egyszerre kell ugyanis erősödni és fogyni. Az államnak ott, ahol egyáltalán nem helyettesíthető (igazságszolgáltatás, közrend, közbiztonság, közoktatás közegészségügy, a közjavak védelme, a közigazgatás, a piacfelügyelet) a legmodernebb felfogásban tervezett, kellő erőforrással ellátott és így várhatóan hatékony intézményeket kellene létrehozni. Itt erősödni kell. De meg kell találni a túlsúlyt, a hasznos tömeget csökkentő pontokat is. Ezeket persze nehezebb azonosítani. Hiszen mikor kezdi észrevenni az állam egyszerű polgára, hogy az ő állama immáron arányos és nem túlsúlyos? Nos, ehhez sok idő kell. Ráadásul a teljes elégedettségelméletileg is kizárt. De fokozatok azért vannak.

Az új áramvonalas intézmények építésé ben van néhány alapelv, amelyet érdemes betartani. A tartósan jól működő államok igyekeznek minél több funkciót helyi szintre delegálni, főleg azokat, amelyekről helyben rövid úton el lehet dönteni a jó vagy rossz teljesítést (pl. a vagyonadókból származó helyi fejlesztéseket). Ellenben meghagyják az országos léptékű feladatokat (nemzeti infrastruktúra, közlekedés és energiaügyek) a központi kormányzatoknak. Az igazán nehéz feladat egy olyan állam felépítése, amelynek mérete jelentősen nem kell, hogy megváltozzon akkor sem, ha az új kormánymű enyhén jobbra vagy balra húz. Csak ott kell bizonyított elveken alapuló, jól méretezett intézményeket létrehozni, ahol a privát szféra nem tud jó és méltányos alternatívákat kínálni (biztosan ilyen a közrend, a közigazgatás, a közjavak védelme).

Ezzel szemben a szociális és kiegyenlítő mechanizmusokat tápláló állami források mértéke némileg változhat az új ideológiai súlyozás függvényében. Ám ez sem úgy, hogy túlsúly és haszontalan teher keletkezzék. Az állam csak a rendkívüli események (természeti katasztrófák), de nem az időjárás alapján kiszámítható fejlemények esetén kínálhat biztosítást, a rendszer egészének működését garantáló segítséget. Ellenben nem mondhat le az egyéni/vállalati felelősségvállalás kikényszerítéséről, ha a súlyos megrázkódtatás, netán katasztrófa viszonylag jól előre látható (ilyen például az árvízvédelem, a nyugdíjrendszer vagy a devizalapú jelzálogkölcsön).

A dolog legnehezebb részét a végére hagytam: meg lehet-e célozni a hasznos teher tervezésében javarészt járatlan (ám a saját helyzetet általában jól, a jövőbelit kevésbé jól megítélő) tömegeket úgy, hogy a kellemetlen jövőbeli fejleményeknek csak egy részét áruljuk el nekik? Megszólíthatjuk-e úgy az átlagos szavazót, hogy ne vegyük el a kedvét a közösség és így a saját szempontjából is jobb jövőre való szavazástól? Annak belátása (és főleg beláttatása), ugyanis, hogy az állam „túlsúlyos”, nagyon bonyodalmas. Kivált, ha az egyéni kedvezményekről már rövid úton le is kell mondani, legyen az kamattámogatás, ártámogatás, agrárszubvenció, tandíj, szjavagy nyugdíjjogosultság. De tegyük a szívünkre a kezünket: mint fő pénzügyi felelősök, egy család, egy kisvállalkozás vagy akár egy nagyvállalat esetében jobbára azonnal meg tudjuk mondani, hol a túlsúly, a nem hasznos teher. Ha azonban valamit állami pénz finanszíroz, akkor ez a döntés elbizonytalanodik.

Az állami túlsúly forrását, tehát a lényeget bizony el lehet ködösíteni vagy teljesen el is lehet dugni. Érdemes emlékeztetni Milton Friedman tézisére, amely azt példázza, hogyan csökken a körültekintés mértéke ahhoz a kezdőponthoz képest, amikor az egyén a saját pénzét költi magára vagy másokra, odáig, amikor a mások pénzét költi magára vagy másokra. Nem nehéz belátni, a mások pénzét osztani a mások üdvére – ez jár a legcsekélyebb körültekintéssel, és ott vesznek el leginkább út közben az értelmes és tartható eredeti célok. Ezért mint alapelv bizonyosan kifizetődő, ha az adóztatás súlypontjait mi is eltoljuk a helyi önkormányzatok irányába, persze úgy, hogy az egész adóteher közben ne változzék.

De mit is jelent a hasznos tömegű állam a hétköznapokban?

Ha az átlag magyar állampolgár hoszszabb időre mint munkavállaló vagy befektető belenéz egy általunk fejlettnek tartott állam szabálygyűjteményébe, azt tapasztalja, hogy rengeteg furcsa szabály, adminisztratív korlát állja az útját. A rendszer mégis működik. A fejlett állam erősen szabályoz, de csak a saját jól definiált kompetenciáiban, és úgy, hogy a versenyt, a piacra lépést ne korlátozza. A modern állam a magánszféra által nem helyettesíthető terülteken modernizál, egyben teret ad az egyéni erőfeszítéseknek és kezdeményezéseknek úgy, hogy a hatékonyság és méltányosság közötti egyensúlyokat megőrzi és védelmezi. Úgy kínál keretet a „jó társasutazáshoz”, ahogy egy autóban a kellő töréstesztet még éppen kínáló, de áramvonalas és könnyű karosszéria.

Ez a szereposztás nem az állam ósdi, „éjjeliőr”-szerepfelfogásával azonosítandó. Ellenkezőleg. Ez egy olyan államfelfogás, amely a saját kompetenciájában mutat erőt, a verseny tisztaságáért, az állami források felhasználásáért fokozott felelősséget visel; amely a termelés hatékonysági és az elosztás méltányossági egyensúlyait őrzi, mert a központi állam is abban érdekelt, hogy növelje a tolóerőt.

Egy ilyen, a teherbírás szempontjából ideálisnak tekinthető állam kialakítása nem megy máról holnapra. De haladéktalanul hozzá kell fogni. Nem kevesebbet kellene elérni, minthogy 10–15 éven belül elérjünk odáig, hogy a gazdaságban a pénz alapvetően teljesítmények és szorgalmak között közvetítsen, és ne kitüntetett állami és magán zsebek között vándoroljon. Ahogy a fizikában a gravitáció tömegek között közvetít és nem lehet becsapni, úgy az államnak is hasznos tömegűvé kellene zsugorodnia, hogy végre hitelesen közvetítsen az egyén és közösségei, azok igényei és valóságos lehetőségei között. Ehhez új hívószavak is kellenek. Az LMP, a nevével, egyet már talált.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének vezetője