A három csapás – becsapás
Igaz, azt formálisan négy országgyűlési képviselő jegyzi, de kétség nem fér hozzá, hogy a Fidesz–KDNP választási ígéretét hajtja végre a javaslat benyújtásával Lázár János, Kósa Lajos, Balsai István és Rubovszky György. A javaslat lényege a következő:
1. A szabadságvesztés-büntetés kiszabása során a bíróságoknak az ún. középmértékes szabályt kell alkalmazniuk. Ez azt jelenti, hogy pl. egy rablás esetén, amelynek szankciója alapesetben 2–8 évig terjedő szabadságvesztés, a büntetés „kiinduló” mértéke 5 év, vagyis ha az enyhítő és súlyosbító körülmények egyensúlyban vannak, ezt kell kiszabnia a bíróságnak.
2. Az erőszakos bűncselekményeket több alkalommal elkövető személyekkel a jelenleginél lényegesen szigorúbb szabályokat rendel alkalmazni, egyes esetekben automatikusan életfogytig tartó szabadságvesztést.
Ezekkel a javaslatokkal alapvető bajok vannak. A következők:
1. A indokolás szerint egyértelmű választói akarat kötelezi az Országgyűlést a szigorításra, mivel több százezer választó aláírásával támogatta a „három csapás” néven ismert intézményt. Vagyis a szigorítás indoka a hiszterizált közhangulat, a „társadalmi érzület” lenne.
Nos, ha a választók támogatása egy demokratikus közösségben önmagában kényszerítő erejű érv a jogalkotásra, akkor nehéz dolga lesz a Fidesznek, mert a Jobbik programját közel egymillió ember támogatta, többen, mint a három csapást... Ha kevesebb választó akarata is szent, akkor ennyié pláne. A halálbüntetést a polgárok 63 százaléka támogatná (Medián, 2005. március), azt bevezetni (és azzal együtt kiiratkozni Európából és a szembeszállni a római katolikus egyházzal) még sokkal erősebb kényszere lenne a demokráciának a fenti logika szerint. Csak persze ennek a logikának semmi köze a demokráciához. Büntetőpolitikát demokratikus országban éppen nem ildomos közakarattal legitimálni. „Ebben az egydimenzióssá butított diskurzusban háttérbe szorul a választott eszközök kriminálpolitikai céladekvátsága, s a bűnözés kérdése a politikai erők »ki ígér többet?« csatájává redukálódik – miközben a tétek folyamatosan nőnek” – fogalmaz Borbíró Andrea. („Three Strikes and You’re Out!” Magyarországon – kriminálpolitikai racionalitás vagy szimbolikus jogalkotás?, Acta Facultatis Politico-Juridicae Universitatis Budapestiensis, 45.)
2. Ami a középmértékes szabályt illeti, azzal kapcsolatban alkotmányos aggály nem fogalmazódik meg, azt 2000-ben a Fidesz már bevezette, s az Alkotmánybíróság a 13/2000. (III. 20.) határozatában el is végezte annak vizsgálatát. A szabály azonban kiváltotta a szakma, különösen a bíróságok erőteljes ellenállását, s a Legfelsőbb Bíróság a BH 2001.354 döntésében kimondta, hogy a középmértékes szabály nem érinti a büntetéskiszabási elveket. Dr. Bencze Mátyás, aki korábban büntetőbíróként dolgozott és jelenleg egyetemi docensként oktat a Debreceni Egyetem jogi karán, jogszociológiai bevezető előadásában e szabályozáson keresztül mutatja be a joghallgatóknak, miért más az írott és a ténylegesen érvényesülő jog. Nem kecsegtet sok sikerrel újból próbára tenni a Legfelsőbb Bíróságot.
3. A „három csapással” kapcsolatban nézzük először a tényeket a mintául szolgáló Amerikai Egyesült Államok történelmének legnagyobb „büntetési krízisével” küzd: míg lakossága a Föld népességének 5 százalékát teszi ki, 2,3 millió fogvatartottjával a világ börtönnépességének egynegyedét adja. 100 ezer lakosára 730 fogvatartott esik. Ezt az arányt a világ egyetlen országa sem közelíti meg, az európai arányok pedig ennek töredékei. Az igazságszolgáltatás egy főre eső költsége 1982 és 2003 között évi 158 dollárról 638 dollárra emelkedett; e növekedés legnagyobb részét a büntetés-végrehajtás költségeinek több mint négyszeres emelkedése teszi ki. Az egyik legnagyobb fogvatartó állam, ahol a három csapást „föltalálták”, Kalifornia, mely költségvetésének 10 százalékát fordítja börtönei fenntartására – többet, mint amennyit a felsőoktatásra költ. A büntetésvégrehajtásban 300 ezerről 750 ezerre növekedett a foglalkoztatottak száma az USA-ban, ugyancsak 1982 és 2003 között. Kíváncsi vagyok, hányan szavaznának erre a jövőre. Erről is érdemes lenne „konzultálni” a „néppel”, s ennek keretében szakszerűen tájékoztatni a konzultáció laikus résztvevőit, hogy a három csapás a legkevésbé sem hatékony kriminálpolitikai eszköz, amint azt számtalan empirikus kutatás bizonyítja.
Ami a szabályozás alkotmányosságát illeti: a fent idézett AB-határozat kimondta azt is, hogy csak olyan szabályozás minősíthető alkotmányosnak, amely nem zárja ki, hogy a bíróság az irányadó általános és az egyedi ügyben felderített különös körülményeket a törvénynek és a bírói gyakorlatnak megfelelően, belátása szerint értékelje, és amely változatlanul hagyja azt az elvet, hogy az egyedi ügyben kizárólag a bíróság jogosult annak mérlegelésére, milyen mértékű büntetés áll arányban az adott bűncselekmény súlyával, az elkövető társadalomra veszélyességével, a bűnösség fokával és a büntetés kiszabása során figyelembe veendő körülményekkel. Ennek alapján az automatikus életfogytiglani büntetés biztosan alkotmányellenes.
De hogy konkrétan kire is szabna ki a Fidesz büntetést? Nézzünk egy példát: valaki két alkalommal verekedésbe keveredik, mindkétszer elítélik súlyos testi sértésért, majd ezt követően elrabol ötvenegymillió forintot. Ez már különösen nagy értéknek minősül, és az ilyen rablás büntetési tételének kétszerese meghaladja a húsz évet, így ebben az esetben automatikusan „jár” a javaslat szerint az életfogytiglani szabadságvesztés. Akkor is, ha esetleg a kár meg is térül azonnal, mert forró nyomon elkapják az elkövetőt. Valóban örökre börtönbe kell őt tartanunk?
Ami a kriminálpolitikai megalapozottságot illeti: 1999 óta folyamatosan csökken az ismertté vált bűncselekmények száma (évi 600 ezerről 400 ezerre). A javaslat által megcélzott erőszakos és garázda cselekmények száma is határozottan csökkenő tendenciát mutat, a legsúlyosabb személy elleni bűncselekmények – az emberölések, az emberölési kísérletek és az erőszakos közösülések – száma kivált, míg a rablásoké stagnál. Azon erőszakos cselekmények esetében, ahol emelkedés mutatható ki, a növekedés mértéke folyamatosan csökken. A javaslat szakmai megalapozottságára jellemző, hogy annak indokolása egyetlen számot sem tartalmaz, nem szól sem a bűnözési trendekről, sem arról, hogy milyen hatása lesz a szabályozásnak a börtönpopulációra, s annak növekedésével az egyébként is túlzsúfolt és alulfinanszírozott börtönrendszerre.
Egy dolog legyen világos: a látencia miatt ugyan ki nem mutathatóan, de egyes területeken vélhetőleg elszaporodott kisebb súlyú szabálysértések, vagy bűncselekmények miatt megromlott vidéki közbiztonságot a három csapás bevezetése egyáltalán nem fogja javítani. Egyrészt azért nem, mert nem a büntetés, hanem a lebukási veszély mértékének van komoly visszatartó ereje, másrészt a javaslat nem is ezeknek a kisebb tárgyi súlyú cselekményeknek, hanem a csökkenő tendenciát mutató erőszakos bűncselekményeknek az esetében szigorít. A Fidesz tehát átveri a választóit, ha azt állítja, hogy a törvényjavaslata alkalmas a közbiztonság javítására.
A szerző jogász, Magyar Helsinki Bizottság
