A párt prominensei együttműködést ajánlanak azoknak, akik az eddigi közjogi berendezkedés működő és bevált elemeinek tiszteletben tartásával hajlandók olyan új prioritásokat képviselni, mint a nők, a romák, a környezetvédelem és a fenntartható gazdaság ügye. Hisz szerintük a régi és az új politizálás közötti határnak az eddig hiányzó és hosszú távon kulcsfontosságú issue-k képviselete és a szimbolikus mezőben zajló „szekértábor-politika” között kellene húzódna. Kétségtelen, hogy mindez akár még elő is segíthetné, hogy a hazai közélet jó irányba mozduljon el. Csakhogy a részletekbe menő módosító javaslatok tömkelege, a jogászi pepecselés a „pongyola” paragrafusokon, a patikamérlegen mérő konstruktivitás és alkudozás e néhány hét tapasztalatai alapján valahogy mégiscsak túlzottan súlytalannak és érdektelennek hat.

Az LMP-nek előbb-utóbb szembe kell néznie azzal, hogy a politikát nemcsak ő akarja megváltoztatni, hanem a Fidesz és a Jobbik is. És bizony az erőviszonyok alapján nem számíthat komoly lehetőségekre az, aki a régi kereteken belül, „csak” a más stílus és a normális működés érdekében kíván fellépni. Az LMP-nek hamarosan viszonyulnia kell Orbán Viktor központosított kormányzatához, „nemzeti elkötelezettségű oligarchiáihoz”, kézi vezérelt állami intézményeihez, a morálisössznemzeti-hatalmi újjáépítés nevében végrehajtott alkotmánymódosításaihoz, Vona Gábor „nemzeti radikális” ellenelitjéhez, akciócsapataihoz, paramilitáris egységeihez, mozgalmaihoz, a hétköznapokat ideológiai lag újratölteni akaró szubkultúráihoz. Ha az LMP „lemarad”, könnyen abban a helyzetben találhatja magát, amelyben nem a más politika kialakítójának, hanem a „régi” permanens védelmezőjének szerepe lesz az övé. Akármennyire abszurdnak is tetszik, de ennek baljós jeleként is értelmezhetők volnának például a Sólyom Lászlómelletti és az új kormányzati struktúra elleni érvek. („Kizárólag a Fidesz–KDNP pártszövetségen múlik, hogy egy pártkatonát vagy egy pártok felett álló... államfőt választ a parlament”, illetve „a csúcsminisztériumok kialakítása szembemegy a közjogi hagyományokkal”.)

Schiffer pártja a kampányban sikeresen szólította meg a mérsékelt, kiábrándult középosztálybeli szavazókat, de ha a politika megváltoztatásáért a Jobbikkal és a Fidesszel akarja felvenni a versenyt, nem lesz elég sebességet váltania – dimenziót is váltania kell. Ehhez pedig bizonyos elméleti kérdések tisztázása nem halogatható sokáig. Az LMP sorsa véleményem szerint nagyrészt azon áll vagy bukik majd, hogy miként tud egyéni, kritikus és felelős viszonyt kialakítani a modern demokratikus politika egészéhez. Nem úszhatja meg annak tisztázását, hogy „alternatív hátterű ökopártként” mit gondol a klasszikus nemzetállami-köztársasági keretekről, amelyek között a központi szereplők a pártok, a parlamentek, a kormányok, a szakértők, a bürokratikus apparátusok, a bíróságok, a településivé szűkített önkormányzatok, a különféle kiemelt hatáskörű személyek és állami szervek.

Annál is inkább, mert a sárga labdácskákat a választások éjszakáján boldogan dobálók közül sokak (a többség?) számára éppen az eddigi értelemben vett nagypolitika vált kérdésessé. Szerintük a modern parlamentáris demokrácia alkalmatlan a mai világ problémáinak megoldására. És valóban: az LMP nem viselkedhet úgy, mintha a globalizáció, a multinacionális kapitalizmus és a posztmodern társadalmak keretei között nem volnának alapvetően problémásak az egy korábbi évszázad viszonyaira kitalált nyugati típusú demokráciák a mai formájukban. A párt számára ugyanaz az alternatíva, mint minden más baloldali-globális keretekben gondolkodó, jövőorientált politikai erő számára: a hagyományos politikai intézmények „kiegészítése” és radikálisan új elemek „beemelése”, a régi, elkorhadt alkatrészek sokaságának „cseréje”; vagy a politika „helyettesítése” a hagyományos politikai rendszeren kívüli elemekkel. Hiszen (talán a posztmodern marxizmust nem számítva) éppen a zöld-feminista-poszthatvannyolcas mozgalmaktól érkezik tőlünk nyugatabbra az az igény, hogy újragondoljuk, mit nevezzünk politikának, az mire való, és mit várhatunk tőle, ha az eddigi nagypolitika már nem használható, nem elfogadható és nem érdekes. A közvetlen demokrácia, a civil társadalom, a nemzetközi hálózatok, az internacionalista (pardon: globális) mozgalmak, a kritikai kultúra hordozói, a tőkefüggetlen médiák, szubkultúrák és hatalomfüggetlen véleményformálók, a társadalmi önszerveződés, az életmódkísérletek és a szakszervezetek stb. máris jelen vannak; közép- vagy hosszú távon gyógyszerként alkalmazhatók lehetnek a kapitalizmus rákos daganatától szenvedő világ bajaira.

A siker következtében minden bizonnyal az „új konformisták” tömegei jelennek majd meg a szervezet körül – az LMP-nek azonban egyetlen pillanatra sem szabad szem elől tévesztenie, hogy működésének léte és értelme veszne el az „alternativitás” és a „kritikai beállítódás” kiüresedése vagy eltűnése után. Ezek tétje nem a polgárpukkasztás, a lázadozás, a lazaság állandó demonstrálása – hanem a kívül maradás a nagypolitikai pótcselekvésen. Ma a fenntartható fejlődés megalapozására, a különféle kisebbségek és a multikulturális párbeszéd védelmére, az öncélú tőke elleni fellépésre, a hihetetlen szociális-egészségügyi-kulturális különbségek megváltoztatására van szükség lokális és globális szinten egyaránt. A multinacionális cégek, a spekulatív tőke és a nagy pénzügyi szervezetek uralta nyugati fogyasztói társadalom morálisintellektuális-életmódbeli folyamatai sem működhetnek így tovább sokáig. A mai korszakos kérdés az, hogy elkerülhető-e a jövő atombombáinak: a génmanipulációnak, a virtuális valóságnak vagy a mentális, társadalmi, civilizációs és katonai katasztrófáknak a „felrobbanása”. Ahogyan

Ralph Milliband megfogalmazta: oly korban élünk, amikor potenciális lehetőségeink kihasználása és válságaink elkerülése csak azért nem lehetséges, mert túlzottan pesszimisták és bizonytalanok (elbizonytalanítottak) vagyunk annak eldöntéséhez, hogy mi a reális lehetőség, és mi az agyament utópia. Az alternativitás reklámja alkalmas lehetne az alternatíva visszaszerzésére. Az LMP-nek hatalmas a felelőssége: parlamentbe kerülésével nyílik először igazán esély rá, hogy végre Magyarországon is megerősödjenek azok a kezdeményezések és szellemi körök, melyekre a holnap politizálását építeni lehetne, s melyek hiányában belesüllyedtünk a jelenlegi agóniába.

Nem leselkedhet nagyobb veszély az LMP-re, mint hogy belevész a pártpolitizálás bozótharcaiba, s elhiszi: pusztán a parlamenti jelenlététől ezek a bozótharcok többé, jelentősebbé válnak önmaguknál. Márpedig az LMP még csak ezután fogja megtapasztalni, milyen erős a kísértés a politikai rendszer által felkínált szerepek elfogadására, a belső struktúrák és viszonyok megszilárdítására, a pártelit bebetonozására, az ideokratikus és autoriter folyamatok eluralkodására, a hatalomtechnikai értelemben vett professzionalizálódásra. S csak ezután fogja megtapasztalni, milyen könnyen hihetővé válhat az érv: ennek megőrzésénél semmi sem lehet fontosabb. Ha ez megtörténne, nyomban irtózatosan „ugyanolyanná” válna az a bizonyos politika.

A szerző politológus, ideológiakutató

Marabu rajza