Mint a történések egyik résztvevője, nem állom meg, hogy ne kommentáljam a helyzetet, amelyet abszurdnak, elképesztőnek és mégis (vagy pont ezért?) ismerősnek és jellemzőnek látok. Előrebocsátom, nem vagyok elfogulatlan: támogatom az új igazgató programját, mert jó ideje úgy gondolom, hogy intézetünk alapos reformokra szorul. Sőt megbízott igazgatóhelyettesként részt is veszek e program megvalósításában. De felteszem, ettől még a véleményem legalább annyira érvényes álláspont, mint az „ellentáboré”.

– Professzor úr! „A honfoglalás kori tenorszaxofonkultúra-emlékek kettős hangzóinak fejlődése” című tanulmánya annyira felrázta a nemzetet, hogy közadakozásból éves díj alapíttatott azon nemes felajánlásra, hogy mostantól önnek inkább ne jusson eszébe semmi. Marabu rajza

Az események ott kezdődtek, hogy tavaly Pálinkás József, az Akadémia elnöke egyértelművé tette: szeretné, ha javulna a kutatóintézetek nemzetközileg értékelhető tudományos tevékenysége, és olyan igazgatókat akar kinevezni, akik alkalmasak e cél megvalósítására. A PTI élére Körösényi Andrást nevezte ki, akinek igazgatói pályázatában éppen az volt a leghangsúlyosabb elem, hogy a PTI dokumentálhatóan nem emelkedik ki a hazai politikatudományi műhelyek, tanszékek közül a nemzetközileg érvényes tudományos teljesítményben, és ezen változtatni érdemes. Másik fontos célként azt nevezte meg, hogy a mai, némileg szétfolyó társadalomtudományos kutatások helyett fókuszáltabb politikatudományi kutatási profil alakuljon ki. Ami a teljesítményhiányt illeti, nos, a probléma okát egy nálam tapasztaltabb kollégám úgy fogalmazta meg, hogy a kutatói állást sokan afféle „tb-kifizető helynek”, azaz különösebb teljesítményelvárásokat nem támasztó fizetésfolyósító intézménynek tekintették. És a maguk módján igazuk volt, hiszen senki nem akadályozta meg őket ebben. Szeretnék pontosan fogalmazni: a PTI-ben, akárcsak más akadémiai kutatóintézetekben számos fontos, értékes és hasznos tudományos eredmény született. Ráadásul éppen a PTI igen jól szerepel nemzetközi projektekben is, százmillió forintos nagyságrendben képes külföldi kutatási pénzeket idehozni. De mindez esetleges.

A külföldi pályázatok például csupán néhány hiperaktív munkatárshoz kötődnek; és számos főmunkatársnak igen foghíjas a publikációs listája, különösen ami a nemzetközi standardok szerinti teljesítményt illeti. (Annál nagyobb egy publikáció tudományos értéke, minél szigorúbb szűrőkön, értékelési eljárásokon ment át. Egy rangos tudományos folyóiratban vagy minőségi nemzetközi kiadónál megjelenni sokkal többet jelent, mint mondjuk itthon kiadni egy könyvet, hiszen ez utóbbit szinte bárki megteheti. A külső szemlélőknek nem feltétlenül kell tud niuk, hogy adott esetben „félméternyi” könyv kevesebbett érhet tudományosan, mint egy tanulmány. De ami a legrosszabb, tapasztalom, hogy ezzel kollégáim sincsenek tisztában: főmunkatársi, tanácsadói besorolású kutatók szakmai beszámolójukban képesek nemcsak esszéket, de napilap-publicisztikákat is felsorolni.) Egyesek megengedik maguknak, hogy az évi 4-5 milliós fizetésért hónapszámra be se nézzenek a munkahelyükre, vagy 1-2 vidéki konferencia puha fedelű kiadványában megjelent pár oldalas szösszenetüket fogadtassák el éves tudományos teljesítményként. Közben a médiában politikai tanácsadókként, az üzleti világban vagy más műhelyekben, egyetemeken ténykednek, bizonyára a köz hasznára – ám a PTI számára ez csak igen korlátozott relevanciával bírhat.

Legyen világos: a fenti problémák másmásmódon ésmértékben, de a távozásra felkért kollégákra is vonatkoznak. De nagyobb baj, hogy valamennyire az egész intézet működését, légkörét áthatják. Ennek pedig következményei vannak. Az intézet teljesítménye elmarad a lehetőségeitől. Márpedig egy közpénzből működtetett intézmény vezetőjének kötelessége biztosítani, hogy a lehető legtöbb érték jöjjön létre az adott ráfordításból. Egy akadémiai kutatóintézetnek az a missziója, hogy a világon mindenhol elfogadott standardok szerinti tudományos eredményeket produkáljon. Ha nem ezt teszi, akkor éppúgy pazarlóan bánik a rá bízott erőforrásokkal, mint sok más állami cég. A szervezeten belül is igazságtalan állapotok alakulnak ki. Sokat dolgozó, empirikus kutatásokat végző, nemzetközileg publikáló fiatalok azzal szembesülnek, hogy foglalkoztatásukmeghosszabítása kérdéses,mert nincs rá pénz – miközben azt látják, hogy mások minimális ráfordítással is jól elvannak biztonságos közalkalmazotti státusukban, kapják a fizetést a nyugdíj és egyéb állami juttatások, fizetések mellett. Ez rombolja a munkaéthoszt, és demotivál.

Ez a helyzet engem is régóta zavar, de naivan azt gondoltam, hogy a fonákságával azért azok is tisztában vannak, akik kihasználják. Az utóbbi hetekben meggyőződhettem róla, hogy alaposan tévedtem. A társadalmi-politikai folyamatokat éles szemmel, kritikailag elemző kollégáim látása elhomályosul, értékítéletük tompul, és az önreflexióra képtelenné válnak, ha saját helyzetükről van szó. Jellemző, hogy mindenhol visszatérő motívum: Körösényi politikai tisztogatást végez, és ami velük történik, az egy átfogóbb, politikai kontextusban értelmezhető csupán. Próbálom megérteni. Talán annyira magabiztosak tudományos érdemeikben, hogy fel sem merül bennük, van olyan legitim nézőpont, ahonnan nézve eredményeik akár a minőségük, akár a tudományági orientációjuk miatt megkérdőjelezhetők? Vagy magukat afféle politikai jelenségnek tekintik, akiket értelemszerűen csak politikai alapon lehet bírálni? Esetleg ugyanabban a „leleplező üzemmódban” működnek, amelyben értelmiségünk oly szívesen értelmezi a politikai-közéleti folyamatokat; amelyben fel sem merül, hogy valakinek a hatalmi aspirációkon kívül más motivációja is lehet? Ez a paranoid világlátás sok kárt okozott már a közéletünkben, és értelmiségünknek a lövészárok-mentalitás kialakulásában is múlhatatlan érdemei vannak.

Egy szociológus kollégám, aki fókuszcsoportos médiaelemzéseket végez, meggyőződéssel állítja, hogy a diplomások sokkal elfogultabban, pártosabban, torzabban értelmezik a híreket, mint az „átlagember” a maga hétköznapi józanságával. Valami hasonlót látok itt is. Ami evidens lenne, az itt nem az. A világon mindenhol alkalmazott tudományos teljesítménystandardok itt nem érvényesek. Ha a legitim módon kinevezett vezető meg akarja valósítani a programját, az elfogadhatatlan. A munkahelyre nem kell bejárni. A fizetés minden körülmények között jár, mert megérdemlem. Aki elvárásokat támaszt, szakmai koncepciót akar megvalósítani, az nyilván egy báb, felsőbb hatalmak embere, és az autonóm, kritikai gondolkodás elfojtása, gerinctelen bólogatójancsik előállítása a célja.

Nem gondolom, hogy koncepciónk vagy egyes személyi döntéseink ne lennének bírálhatóak – több szempontú döntési helyzetben szinte kizárt optimális döntést hozni. De ahogy erről a legutóbbi intézeti értekezleten is meggyőződtem, a kollégák a legkevesebb energiát a tartalmi kérdések megvitatására szánják. Ellenben nagyüzemben folyik az önfelmagasztalás, az ön- és közáltatás, a teljesítményhiány magasztos eszmékkel, morális lózungokkal és politikai paranoiával való leplezése. Az intellektus jegyében.

A szerző politológus