A pszichológusok hosszú ideje bizonyítják, hogy ez a fajta „negatív megerősítés”, a kudarc stigmája sokkal inkább demotivál, sokkal inkább gátolja a fejlődést.

S nem kívánok most vitázni azokkal sem, akik érvelésében a harmadik mondat után kiderül: a buktatással „szabadulna” a gondot okozó tanulótól – innen egyenes út vezet a Taigetosz hegyéig, a szegregáló indulat dolgozik ebben az érvelésben, gyakran ki is derül: mely gyerekcsoport, társadalmi rétegtől való „megszabadulás” vágya dolgozik.

Az érvelésben újabban inkább egy gyermekérdekű – gyermekérdekűnek látszó – elem jelenik meg: hiszen ártalmas a gyereknek, ha csak évek múltán tudja meg, hogy teljesítménye elégtelen, innen már nincs visszaút, hiszen a kezdeteknél „termelődött” a végzetes deficit.

Vagyis ha időben szólunk a gyereknek, időben tereljük vissza a kezdetekhez, akkor korrigálhatóak a hiányok, a tanuló fejleszthető. (Most ugyancsak nem kívánok foglalkozni azzal, hogy nem bánom ezt az érvelést, de akkor ennek a gondolatnak a konzekvenciája mégiscsak a szöveges értékelés, az útbaigazító, tájékoztató értékelés igenlése, melyből gyerek is, szülő is megtudja, milyen irányban érdemes megkezdeni a felzárkóztató segítést.

Nem, most egyetlen érvre koncentrálok: erre a bizonyosra, hogy „időben visszavezetni”.

Egy kis történeti kitérő. Valamikor az iskolatörténet hajnalán nem osztották tanévre a tanulási folyamatot. A „tábla házában”, az ókori Mezopotámiában vagy a középkori kolostorokban addig tanult a „különböző” korú nebuló, míg el nem sajátította a követelményeket. Hosszabbrövidebb ideig. A szó szoros értelmében „differenciáltan”.

No most a buktatás mellett érvelők a tanévet tekintik a mértékegységnek. Kérdezem: vajon elképzelhetőnek tartják-e, hogy valakit szerdáról keddre „visszabuktatnának”? Vagy márciusról februárra, akár januárra? Ugye mulatságos?

Hát erről van szó!

A buktatást ellenző pedagógiai-oktatáspolitikai törekvés mögött az a felfogás áll, hogy az alsó tagozat valójában egyetlen és egységes hosszú, (naptárilag) többéves tanév, tanulási folyamat.

Ha tehát ezt az elvet elfogadnánk, akkor az egyetlen naptári tanév éppolyan abszurdum, mint a szerdáról keddre szóló ismétlés pedagógiai eljárása, a márciusról februárra érvényes hónapismétlés.

Nem tudom, értik-e?

Ha ezt az elvet elfogadják, és a tanévet magát nem a tanulási folyamat pszichológiailag indokolt mértékegységének tekintik, hanem az iskolaszervezés technológiai kényszerének (ezt a lehetőséget ismerte fel Comenius).

De ennek 400 éve. Nem volt villanyvilágítás, nem volt rádió, televízió, nem volt számítógép. Az iskolák is csak kezdtek épülni.

Nos?

Trencsényi László pedagógus