A városi tömegközlekedést mint közszolgáltatást általában a befolyó adókból működtetik, ezt egészítik ki jegy- vagy bérletvásárlással azok az utasok, akik a szolgáltatást igénybe veszik. Nevezzük ezt önrésznek. A finanszírozás tehát nagyobbrészt közkiadás, amelyhez minden adófizető hozzájárul, kisebbrészt önrész, amelyet az egyes igénybevevő fizet. Ésszerű és igazságos megoldás, hiszen ha egyedül a közvetlen hozzájárulásra épülne a rendszer, akkor a jegyek túlságosan megdrágulnának, miközben a közösség érdeke az, hogy a tömegközlekedést minél többen használják. Az sem lenne jó, ha a közvetlen hozzájárulás megszűnne, mert akkor növelni kellene az adókat, azét is, aki sosem ül villamosra, ezért úgy méltányos, ha a költségekből többet vállal az, aki a szolgáltatást igénybe veszi. Mindez természetes, és csak akkor tűnik fel mennyire az, ha egy tartását vesztett párt sokat próbált jelöltje, azt gondolván, hogy megtalálta az annyira keresett baloldaliságot, újra ingyenességet ígérhet valamiben.

Nyilván azért annyira magától értetődő a kettős finanszírozás, mert bármerre nézünk, szinte minden közszolgáltatásnál ez a modell érvényesül. A bíróság a legalapvetőbb közszolgáltatások egyike, mégis kell fizetni önrészt, amit perköltségnek hívnak. Az igazságszolgáltatást döntően az adóbevételekből tartja fenn az állam, de nem teljesen, mert jogos elvárás, hogy a pereskedők térítsék meg a szolgáltatás költségeinek egy részét. A bölcsődében és az óvodában az önrész neve étkezési hozzájárulás. A közoktatás különleges közszolgáltatás,mert az eddig felsoroltakkal ellentétben még kötelező is, önrész ennek ellenére van, a tankönyveket, nem kis összeg, a családok veszik meg, pedig nélkülük tanulni sem lehet. Az állam végtelen fantáziával ad neveket a különböző, de valójában nagyon hasonló önrészeknek. Autópálya: matrica, múzeum: belépőjegy, útlevél: illeték. Mind-mind olyan szolgáltatás, amelyért a közvetlen haszonélvező kisebb-nagyobb összeget fizet, lényegesen kevesebbet persze, mint amennyit a költségvetés ad hozzá. (Az önrész elve annyira általános, hogy nemcsak a profán állam alkalmazza, az egyház is kér önrészt a híveitől például a házasságkötésért.)

Miért kell ennyit pepecselni kézenfekvő igazságokkal? – kérdezheti az olvasó, aki bizonyára azt is kézenfekvőnek tartaná, ha a sort a legdrágább közszolgáltatással tudnánk folytatni. De nem tudjuk, mert az egészségügy kivétel. (Leszámítva a támogatott gyógyszerek önrészét, amit térítési díjnak hívnak.) Pedig, ha az egészségügyi ellátásnál lenne a menetjegyhez, a perköltséghez, az étkezési hozzájáruláshoz, a tankönyvhöz, az autópálya-matricához, a belépőjegyhez, az illetékekhez vagy a patikai térítési díjhoz hasonló önrész, még frappáns nevet is adhatnánk neki, lehetne mondjuk vizitdíj.

Az önrészeket szerepük szerint három nagyobb csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe tartoznak azok, amelyek arra valók, hogy növeljék az adott szolgáltató bevételét. A pénzre szükség van, az állam többet adni nem tud, ezért ahelyett, hogy az általános adóterhet növelné tovább, azoktól kér hozzájárulást, akik a szolgáltatás előnyét élvezik. Ilyen az óvodai étkezési hozzájárulás vagy az autópályadíj. A második körbe a szemléletformáló önrészek kerülnek. Az útlevél és más okmányok után fizetett illetékre nem az elhanyagolható bevétel miatt van szükség, inkább azért, mert tudatosítja az igénylőben, hogy az előállításuk az államnak sincs ingyen, érdemes vigyázni rájuk, a pótlásuk pénzbe kerül. Végül jönnek a keresletszabályozó önrészek. Ezeknek a bevételnövelésen túl az a funkciójuk, hogy szűkítsék a keresletet. Mindenki gondolja meg milyen üggyel megy a bíróságra, mert a rendszer nem bír ki bármekkora terhelést. Ennek az önrésznek nem az elriasztás a célja, hanem az, hogy az ésszerű használat érdekében mérlegelésre késztessen. A nagyvárosokban alkalmazott dugódíj tipikusan erre való. A jól meghatározott önrész összhangot tud teremteni az igények és a létező kapacitások között.

A vizitdíj, ez a bámulatos kis eszköz, a legintelligensebb volt valamennyi között. Két gombóc fagyi áráért az összes szerepet eljátszotta. Komoly bevételt hozott az ellátóknak, csökkentve az egyoldalú függést a biztosítótól és annak mindenkori pénzügyi lehetőségeitől. Szemléletet formált. Az orvost emlékeztette, hogy az ő tényleges szolgáltatásvásárlója nem az arctalan biztosító, hanem a biztosított személy. Amikor a pénz a járulékfi zető, APEH, OEP, kórház (rendelő), orvos útvonalat járja be, akkor ez az élmény nem olyan erős, mintha a beteg a helyszínen fizet. Utóbbinak köszönhetően, a beteg is szembesült azzal, hogy az egészségügy minden, csak nem ingyenes. Az egészségre vigyázni kell, mert a helyreállítása drága, s ahogy minden biztosításnál az önrész az egészségügyben is az érdekeltséget erősíti. A vizitdíj kimagaslóan jól teljesített a keresletszabályozásban is, jelentősen csökkentette az indokolatlan vagy ésszerűtlen terhelést, így például az ügyeletek nem rendeltetésszerű használatának arányát, s a díjak eltérő mértékével a betegutak betartására ösztönözte az embereket. És a ráadás: a vizitdíj ha nem is mérföldes (ezt nem várta senki), de érzékelhető lépést jelentett a kifehérítés irányába. A távozó betegeket ellenérdekeltté tette abban, hogy olyan napokat is elszámoljanak utánuk, amelyeket nem töltöttek a kórházban, s – főleg az alapellátásban – feleslegessé tette a hálapénzt, úgy, hogy közben a háziorvosok sem jártak roszszul.

Ehhez a sokoldalú csodajátékoshoz képest a BKV-jegy szimpla pénzbehajtás, hogy a Fidesz utánozhatatlan fordulatainak egyikét használjam. Keresletszabályozó hatása inkább kontraproduktív. Az orvosi ügyeletet gyakran látogatják kényelmi okokból, nem sürgős esetekben, az éjszakai járatoknál ilyen nem fordul elő. Az sem valószínű, hogy valaki azért menjen még két kört a 15-ös busszal,mert nem kell jegyet venni rá.A közösségi érdek akár az is lehetne, hogy nőjön a különbség az autóhasználat és a tömegközlekedés egyéni költségei között, mert akkor többen választanák az utóbbit. A BKV „ingyenességének” ötletén mégis kiakadt a teljes politikai élet, a sajtó és a szakértők serege, anélkül, hogy bármelyiküknek eszébe jutott volna, hogy az egészségügy „ingyenességének” nevében a vizitdíj megszüntetését milyen harcosan követelték (a jobboldalon) vagy milyen szégyenlősen és értetlenül álltak ki mellette (a baloldalon).

Mondhatnák, hogy a jegybevétel kiesése csődbe vinné a BKV-t, de a vizitdíj leszavazása az egészségügyet nem rendítette meg. „Mert az egy jelentéktelen összeg” – hangoztatták sokan mély meggyőződéssel. Az a vicc, hogy a vizitdíj eltörlése nagyjából akkora költségvetési hatással járt, mint amekkorát a fővárosi tömegközlekedés díjmentessé tétele okozna. Ennek kései megértéséhez azt kell tudni, hogy a vizitdíj jelentősebb pénzügyi hatást fejtett ki a színfalak mögött, mint a rendelőkben. A háziorvosok 30-40 beteget látnak el naponta, háromból kettőnek gyógyszert írnak fel, egyegy betegnek átlagosan 3-4 receptet. Ha valaki orvoshoz megy, el is várja, hogy ne távozzon üres kézzel. A társadalombiztosításnak nem önmagában a háziorvos-beteg találkozók kerülnek sokba, hanem az ott generált költségek. Ahogy a vizitdíj csökkentette (negyedével) az orvoshoz fordulások számát, úgy csökkent a beutalók és a gyógyszerfelírások száma is. A vizitdíj egyéves mérlege: nagyjából 20 milliárd forint bevétel az egészségügyi szolgáltatóknál és 40 milliárd forint kiadáscsökkenés a társadalombiztosítónál. A BKV éves jegybevétele 50 milliárd forint, nem több, mint a népszavazás után a háziorvosok kompenzálásának és a biztosító szükségszerűen újra növekvő kiadásainak összege. (Emlékeztetőül: a tudós Alkotmánybíróság a vizitdíjban nem látott költségvetési kérdést.)

Mi volt a vád a vizitdíj ellen? Az ingyenes BKV egyöntetű elutasítása felöl nézve még szembetűnőbb a sok képmutatás. „Ne fizessünk kétszer ugyanazért (azaz járulékot és vizitdíjat)!” És a tömegközlekedésért (adót és jegyet)? „Az állam túladóztat, előbb csökkentse a járulékokat!” Villamosjegyet is csak adócsökkentés után vegyünk? „Amíg ilyen színvonalúak a kórházak, tisztességtelenség pénzt kérni!” És a húszéves buszokon? Aztán volt még olyan, hogy a készpénzezés az orvosokat megalázza. A hálapénz nem? Az egyetlen komoly érv úgy hangzott, hogy a 300 forint nemcsak az indokolatlan orvoshoz fordulások számát csökkenti, hanem esetleg az indokoltakét is. Volt háziorvos, aki szerint igen, volt, aki szerint nem. Akárhogy is, a táplálkozás van olyan fontos, mint az egészségügy, mégsem ígéri az alapélelmiszerek ingyenességét senki, holott háromnaponta elköltünk egy vizitdíjnyi összeget kenyérre.

Valahogy meg kellett magyarázni, miért nem akar senki fi zetni. Nem a 300 forint miatt, naná, azt ciki lenne bevallani, az őszödi hazugot kellett leszavazni, ez erkölcsi kérdés. Ami rendben van, de arra ott a parlamenti választás. A háborús logika alapján azonban az igazság érdekében még az igazság is feláldozható. „A vizitdíj az egészségügyben látványosan értelmetlen és felesleges dolog” – mondta Járai Zsigmond és vele azok a jobboldali közgazdászok, akik évek óta azon háborognak, hogy a kormányzati politika az inaktívakat támogatja az aktívak kárára,miközben a vizitdíj volt az az eszköz, amellyel az inaktívak is hozzájárultak az egészségügyi kiadásokhoz.

Nem a kommunikációs hibák (baloldali magyarázat), nem a kormánnyal való elégedetlenség (politológusi magyarázat) és nem az erkölcsi lázadás (jobboldali magyarázat) söpörték el önmagukban a vizitdíjat, bár bizonyára mindegyik szerepet játszott benne. Az egészségügyi önrész rövid idő alatt három kormányt buktatott meg Kelet-Európában, először a szlovákot, aztán a magyart, végül a csehet. Svejk népe ugyanolyan arányban utasította el a vizitdíjat, mint Pató Pálé, ott a bal-, itt a jobboldal tevékeny közreműködésével. A vizitdíj az állami gondoskodás eleve mérsékelten kedvelt visszaszorulásának megkésett szimbóluma lett mindhárom országban. Az autópályadíjtól az étkezési hozzájárulásig sok mindent lenyeltünk, de most már elég – tiltakozik a megfáradt nép az ígéret földjétől messze, miközben a hamis próféták az állami aranyborjút dicsőítik.

Márpedig azzal a népszavazással előbbutóbb szembe kell néznie annak, aki a sivatagból a kiutat keresi, mert az abban megtestesülő illúziók és a vizitdíj romjaira felépített „új többség” megtartásának vágya jobban korlátozzák a kormány gazdasági mozgásterét, mint a kétharmados szabályok az elődöket valaha.

A szerző elemző