Tegyük fel a kérdést, hogy mi a tudomány és a tudományos tevékenység megkülönböztető jegye pl. egy központi állami szerv főtisztviselőjének bonyolult szellemi tevékenységéhez képest, amit egy-egy jogszabály előkészítése kapcsán kifejt? Az információfeldolgozás mértékében és a magas szintű szellemi műveletek alkalmazása terén semmi különbség nincs, de egy szempontból teljes az eltérés. A főtisztviselő a már feltárt és bevett ismeretek rendszerezett halmazát kezeli, a tudós viszont a „tudás határain” tevékenykedik, és a már feltárt és rendszerezett ismeretek mögé kérdezve az ezekbe megbújó dilemmák feltárásával igyekszik felborítani a bevett ismeretek rendszerezéseit. Új irányokba törő kérdésfeltevéseivel új aspektusokat igyekszik felmutatni már ismert dolgokban, és ha ezek elég mélyek, akkor a teljes addigi látásmódot és az azon alapuló ismereteket új hadrendbe kényszerítheti, s így új ismeretek tömegével gyarapítja a tudást.

A tudós tehát a tudás határain tevékenykedik, az ismert és a még nem ismert határvonalán. A tudományos tevékenység differencia specifikumaként röviden az originális ismeret létrehozását jelölhetjük meg. Épp azért kell az első felfedezőről a csillagot elnevezni, az ő nevével az utókorra hagyni a feltárt törvényszerűséget, őt Nobel-díjjal kitüntetni, a „Nemzet Tudósa” érdeméremmel ellátni vagy az MTA tagjává választani, mert eredeti, új, tudományos ismeretekkel gyarapította az emberiség tudását. A leírt és publikált originális ismeretet, melyet esetleg a kivételes kreativitással megáldott kutató évtizedes önkínzó szellemi tevékenysége előzött meg, már bármely jobb tehetségű és olvasni tudó szellemi ember könnyedén megismételheti és didaktikusan előadhatja, de ez már legfeljebb csak nyomokban tudományos tevékenység.

Ha a tudományelmélet és a tudományszociológia fenti bevett megállapításaihoz viszonyítjuk a működő tudományos intézményeket, akkor egy sor dilemma válik láthatóvá. Elsőként az, hogy miként minősítsük azt a szellemi tevékenységet, amely a már feltárt tudományos ismereteket didaktikusan megszövegezi, értő módon a széles közönség elé tárja, és például az egyetemi hallgatók előtt ismertté teszi. A széles közönség és a diákok számára aki ezt teszi, a legnagyobb tudósnak minősül, míg ténylegesen csak didaktikus teljesítménye van. A másik dilemma, hogy ha a nagy világnyelveken már leírt ismereteket valaki publikálja egy kis ország nyelvén, akkor ugyan az adott ország tudományos életében akár szellemi forradalmat is okozhat, de ez azért még csak ismertterjesztő tevékenység, illetve műszaki tudományok esetén műszaki fejlesztési eredmény.

Balla László a nemzeti önszerveződés tényleg kiemelkedő fontosságát a globalizálódó világban összekapcsolja a tudományos értékelés kérdéseivel. Én is úgy gondolom, hogy a nyugati civilizáció végveszélyét idézhetik fel a nemzeti identitások öszszetörését célzó törekvések, de ettől még a tudomány eredendően kozmopolita jellegét nem vonom kétségbe. A magyar tudós úgy tudja növelni a magyar nemzet megbecsülését a világban, ahogy a maga módján Puskás Öcsi: a legnagyobb originalitással és kreativitással tevékenykedik a tudás határain, és ehhez a nagy világnyelveken felhalmozott tudást már ifjú tudós korában elsajátítja, s így az „óriások vállán állva” folytatja tevékenységét.

Persze a tudomány mindennapjaiban az originális tudós tevékenységet keretekbe és szervezetekbe kell illeszteni ahhoz, hogy a tudomány egész rendszere létezni tudjon. A tudományszervezéshez szükséges képességek és teljesítmények elsőrendűen fontosak a tudomány életében, miközben a legkisebb mértékben sem minősülnek igazi tudományos tevékenységnek. Így a tudományos élet parancsnoki hídjára állnak ezek a tudományszervezők, akadémiai igazgatók, főtitkárok, rektorok és dékánok, ám e feladatok ellátása szinte teljes mértékben leállítja még a korábban esetleg kiemelkedő tudományos tevékenységüket is. Ha pedig eleve jó szervezőképességükért kerültek e parancsnoki posztokra, akkor innentől – a kinevezés idejére – még az esélyt is elvesztették a tényleges tudományos tevékenység kifejtésére. Ez mutatja a probléma mélységét. A tudományos értékelés hazai mechanizmusait a tudomány „parancsnoki hídjain” álló tudományszervezők ellenőrzik, és ez spontán módon háttérbe szorítja a tudományos jutalmazásban az igazi tudósokat, és a fő szabály szerint a sikeres tudományszervezők kapják meg a saját maguk által kezelt nagy tudományos díjakat és akadémikusi kinevezéseket.

A sztálini szocializmus extrém káderközpontúsága után az 1980-as évekre már csak ritka volt – legalábbis a számomra átlátható társadalomtudományi ágakban – az akadémikussá válás tényleges tudományos teljesítmény nélkül. Az azóta eltelt húsz évben a helyzet csak romlott. Amíg nem választjuk el intézményesen a tudományszervezők értékelését és jutalmazását a tényleges tudósokétól, addig e két szerep betöltőinek együttélésében az utóbbiakat mindig háttérbe fogják tolni.

Az idézettségi mutatók kritikájára felhozott ellenvetések nem légből kapottak Balla László írásában, de túlzóak, mert például néhány plusz idézetet hozhat az, hogy valaki szorgalmas „konferenciahuszár”, állandóan külföldi konferenciákon lebzsel érdemi előadás nélkül, ismeretségeket köt, névjegyeket osztogat fűnek-fának, de ha német vagy angol nyelven ír az ember egy ütős cikket – és azt le is tudja közöltetni egy rangos folyóiratban –, akkor annak magas idézettségét elsősorban az originalitása fogja biztosítani. A hazai tudományos ágak közösségei túlságosan kicsik ahhoz, hogy autentikus értékelést tudjanak biztosítani. Egyegy társadalomtudományi ág belső tudományos közösségei (így a szociológiaelméleté, vagy a jogelméleté) nem nagyobbak húsz-harminc kutatónál, míg pl. egy német folyóiratban megjelent cikket ezer főt meghaladó tudományos közösség értékel, s ott már nem számítanak a személyi torzsalkodások, irigységek és lekötelezettségek. Az idézettségi mutatók jelzik objektíven a tudományos közösségek értékelését, még ha lehetnek torzulások e téren is, ezért ha erre alapoznánk a jövőben az akadémikussá válást, akkor az igazi tudóst emelnénk a középpontba, a tudományszervezőket háttérbe szorítva. Hogy ebből ne legyen nagy érdeksérelem, hasznos lenne esetleg az akadémiai tagság egy részét a tudományszervezők számára fenntartani, s akkor a mai gyakorlatnak megfelelő lobbirendszerű aján lások ezt a keretet töltenék ki, s a többi az igazi tudósoknak juthatna.

A szerző jogász-politológus

– A tudomány világában csakis valami különlegességgel hívhatja fel magára a figyelmet, fiatal ember! Nekem is csak azután nőtt meg az idézettségi mutatóm, hogy a stanfordi elektrosztatikai kongresszuson bemutató közben kigyulladt a műszálas öltönyöm, és a tűzoltók egy szál alsónadrágban menekítettek ki az épületből