Akkor toppant elém a koldus. Először azt hittem, a lángost akarja, de nem, együtt dobtuk be a szemetesbe. Hanem, hogy megtennék-e egy szívességet: ki kell sürgősen mennie, de itt vannak a dolgai őrizetlenül, ha vigyáznék rájuk arra a pár percre, igen hálás lenne. Ennél mi sem természetesebb, feleltem a koldusnak, akárha személyes ismerősnek, s van is ebben valami: minden reggel itt megyek el az aluljáró sarkánál, néha vetek neki némi aprót, néha nem, adakozásomnak az égvilágon semmi logikája, de mindegy is, mert soha nem nézünk egymás szemébe.

Harminc körüli, kopaszodó, zsurmó ember, nem az a meggörnyedt, egész nap csak maga alá néző fajta, inkább a hangja idegesítő, ahogyan elnyújtva és fejhangon kíván jó reggeltet mindenkinek külön-külön; sokan inkább nagy ívben kikerülik és a másik lejárót választják. Mindjárt itt vagyok – mondta mélyen a szemembe nézve, ennek van immáron tíz perce, és a helyzet kezd válságossá válni. Előttem a kartondoboz, alján apróval, mögöttem házilag írt papundeklitábla, hogy szegény vagyok, segítsenek, balomon pedig egy napszítta pléd, azon két kölyökkutya.

Tíz perce nyalják megállás nélkül a bokámat, az elején még azt gondoltam, ki lehet bírni: az emberek szépen bedobják a pénzt, velük nem kell törődni, a két kölyökkutyával pedig elbánok, ha úgy adódik.

Azt hinné az ember elsőre, hogy állni az aluljáró sarkán nem nagy kihívás, sőt még szórakoztató is a nagy sokadalom s az új perspektíva, gond pedig legfeljebb abból adódhat, ha ismerős tűnik fel a környéken.

Ebben van is valami: fél perc se telt el, hogy a koldus eltűnt, kart karba öltve előbukkant a fiam osztálytársának édesapja és édesanyja, akikkel rendesen az iskola kapujában szoktam összefutni, vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Először nem is akartak megismerni, végül egymásra nézve mondták, hogy jé, ez a Máté apukája, a férfi nagyot bólintott, majd zavarában kétszer is kezet fogott, a végén úgy kiáltottam utánuk, lábujjhegyre állva, az emberek feje fölött, hogy hé, a koldus nem én vagyok, a koldust csak helyettesítem, mert vécére ment, itt semmi se az enyém, a két kölyökkutya sem, amely szünet nélkül a bokámat nyalja.

Hanem az idegenek. Az emberek kilencven százaléka rá se néz a koldusra, vagy ha ad is, elfordítja a fejét, nem is gépiesen, sietősen, hanem csak szimplán, érzéketlenül, átnézve az emberen, mintha üvegből volna. Igaz, second hand tréninganorákban, nadrágban vagyok, kitaposott cipőben, beleolvadva a környezetbe, de akkor is: egyszer csak azon kapom magam, hogy gyűlöletes minden járókelő: az is, aki ad, az is, aki nem, aki nem néz rám, illetve aki rám néz, de le se szar. S egyáltalán.

Korábban még azt gondoltam, hogy ha dob valaki a dobozba, hát azért csak-csak jelzem neki, hogy köszönöm, hozzátéve persze, hogy konkrétan nem nekem tetszett adni, mert én csak ideiglenesen vagyok itt, nekem semmi közöm a koldushoz, ehhez az egész vircsafthoz, ám erre semmi szükség, mert nem reagálnak semmire se; ha lehúznám a gatyám, és az arcuk felé fordítanám, az se tűnne fel senkinek.

Tíz perc után eszembe jut, hogy hallottam már erről a koldusról. Állítólag másokkal is megcsinálta ezt, elment vécére, aztán két, két és fél óra múlva úgy szedték össze a vendéglőben; legjobb ilyenkor összepakolni a cuccát, s bevinni a park bokrai közé. Vagy megvárni a fél kettőt, mert a hajléktalanok fél kettő tájt indulnak a tér vendéglője felé csurbáért, maradék ételért, közibük kell állni, elvegyülni, majd észrevétlen lelépni.

Mondták azt is, hogy ez a koldus a koldusmaffiának dolgozik, nahát, azt kellene még felszámolni, a maffiát meg a koldusokat is, leginkább a városban, mert rontják a városképet, de legalább bevezetni a bárcát, mint régen is volt; a bárca igen jó gondolat, sőt forradalmi gondolat, most úgyis minden forradalmi, csak a koldust hagyják ki mindig belőle, szóval valahogy így, ilyen egyszerűen, sallangmentesen, mert most új, sallangmentes világ készül, amelyben minden rém egyszerűen intéződik el, ám ekkor érintést érzek a vállamon:

– Hoztam lángost – mondja, s nyújtja az egyik felét; sajtos, kicsit tejfölös.

Letöröm, s eszem.