Aki nem azért ír, hogy minél pontosabban feltárja és elemezze a valóságot, hanem hogy alakítsa. Akinek az írás nem cél, hanem eszköz. Nem az igazság kereséséé és kimondásáé, hanem az érvényre juttatásáé.

Gyurcsány szövege inkább az író, a politikai elemző, a gondolkodó műve, mint a politikusé. Túl pontos, túl árnyalt, túl tárgyilagos (ugyanakkor túl szenvedélyes) ahhoz, hogy hasznos célszerszámként funkcionáljon. Túl jó. Lefegyverzően jó. Nemcsak (tisztességes) olvasóját fegyverzi le, hanem íróját is.

„Nem tudom nem elmondani, leírni, hogy miként látom én az elmúlt időszakot” – vallja be már az elején, s ez bizony inkább a citoyen hangja, mint a politikusé. Azt jelzi, hogy az utóbbi megfontolásainál (célszerűség, óvatosság, taktika) erősebb az igazság kimondásának kényszere.

Gyurcsány igazságai súlyosak.

Lényegében két problémát elemez: 1. azt az ellentmondást, ami az elmúlt nyolc (pontosabban kilenc!) évben drámaivá nőtt a magyar társadalom és a politika viszonyában s a baloldali kormányzás ezzel összefüggő vereségét; 2. az MSZP válságát és a belőle való kilábalás esélyeit.

Mi volt a korábbi miniszterelnök szerint az első probléma lényege?

„Az emberek nagy részének fejében a boldog felemelkedés időszakaként rögzült az Orbán-kormány utolsó és a Medgyessykormány első éve. Pénzeső hullt az országra. A köztisztviselők bére hetven, a közalkalmazottaké ötven százalékkal növekedett. A nagyvonalú lakástámogatás hatására tízezrek vettek új… lakást. Meredeken zuhant az alacsony jövedelműek adója… plusz egy havi nyugdíjat kaptak a nyugdíjasok, és hasonlóan növekedett a családi pótlék… A… két kormány… több mint ezermilliárd forint fedezetlen kötelezettségvállalást tett… felelőtlenül. Mást sem teszünk azóta, mint iszonyatos erőfeszítéssel… próbáljuk helyreállítani az akkor kibillentett egyensúlyt.”

Gyurcsány elismeri: 2004 és 2006 között ő maga se tudott, illetve akart élesen szembefordulni a kialakult helyzettel. Elismeri személyes felelősségét a 2006-os költségvetés elszabadulásáért, nem mutogat senkire. Elismeri, hogy tapasztalatlan és lelkes volt, a reformok terén túl radikális, nem számolt eléggé a társadalom ellenállásával. Számos egyéb hibáját is beismeri. Aki politikustól több önkritikát vár, annak fogalma sincs e mesterség természetéről. (Ellenfeleitől és ellenlábasaitól hallott bárki érdemi önbírálatot?)

A szerző érti a társadalom reakcióját: „az emberek elhitték… hogy álmaik könynyen teljesülhetnek. (...) sokan gondolták, hogy a piacgazdaság az olcsó, könnyen elérhető hitelekkel finanszírozott fogyasztási Paradicsom. Amikor pedig… jött a hideg zuhany, a váratlanul csökkenő jövedelmekből... egyre nagyobb részt hasított ki a korábban felvett hitelek törlesztése, az ország nagy része megrettent.”

Az emberek becsapottnak érezték magukat, az ellenzék vezére pedig gátlástalanul kihasználta a helyzetet. Gyurcsány egy allegóriával érzékelteti az elmúlt évek társadalmi-politikai képletét: a vészesen elhízott, fogyni kénytelen átlagember inkább arra hallgat, aki ingyenes csodapirulákkal, kínos koplalás és fárasztó testmozgás nélkül ajánl neki azonnali fogyást, mint arra, aki azt lassan, kínnal, fáradsággal s korántsem ingyen akarja kikényszeríteni.

Ráadásul Orbán „a társadalmi, politikai radikalizálódás és destabilizálás útját választotta... A baloldalt a haza ellenfelének kiáltotta ki, ezzel megágyazott… a jobboldali radikálisok szóbeli és fizikai atrocitásainak… Az egyik oldalon… ott állt a népszerűtlen megszorításokat kezdeményező, politikai hitelességében megsebzett kormány, a másik oldalon a… többség szimpátiáját bíró ellenzék, amely erőszakra hívott... Mit üzent ez az országnak? Azt, hogy nem egyszerűen legitim az erőszak, hanem hazafias tett. Ha pedig a hazafi tör és zúz, ha belefütyül a Himnuszba, ha tojással, Molotov-koktéllal dobálózik… akkor minden átértelmeződik… elszabadulnak az ösztönök.”

A frusztrált és feldühített emberek egyfelől bűnbakot keresnek, másfelől megmentőre várnak. Az elvadult jobboldal mind félelmetesebb politikai gépezete mindkettőt szolgáltatta: a milliárdos Gyurcsány, illetve a népvezér Orbán személyében. (Bűnbak persze több is volt: a komcsik, a liberálisok, a cigányok, a zsidók, a globalizáció, a nemzetközi tőke stb.)

Gyurcsány kormányzati teljesítményét lehet vitatni. (Szerintem a jobb- és zömmel már a baloldalon is uralkodó hiedelmeknél sokkal jobb volt, de ez most nem érdekes.) Az azonban számomra vitán fölül áll, hogy ma a politikusok közül az beszél páratlan tisztánlátással és tisztességgel a közélet dolgairól, aki köztük a legnépszerűtlenebb, aki a legnagyobbat bukott. Ki állt elő (ki tudna előállni) ehhez hasonló szintézissel? Nem akarok neveket mondani, ki milyen intellektuális, illetve morális színvonalon nyilatkozik mindezekről, mert kínos volna…

Mindez két dolgot jelez. Egyrészt a helyzet abszurditását; másrészt, hogy Gyurcsány nem ennek a helyzetnek az embere. Ha tetszik, nem a realitások embere. Erre ő is utal: „Nekünk igazunk van történelmileg, nekik többségük van a mai társadalmi valóságban gyökeredző választói igényekre sandítva. (...) Kár, hogy mi gyengébbek vagyunk, mint a saját igazságunk.” A politika azonban, mint Kossuth mondta, az exigenciák (a követelmények, az elvárások) tudománya, nem az igazságé.

Az exigenciák viszont változnak. Volt idő, mikor úgy festett, Gyurcsány ismeri jobban őket. Ma úgy tűnik, hogy amikor egy modernebb, polgáribb Magyarország létrehozása érdekében új politikába kezdett, elszakadt a magyar társadalom létező exigenciáitól. Hogy a jövő miként írja át az elvárásokat, nem tudjuk. Az egyik alapkérdés: milyen lesz az ellenzék, a baloldal, az MSZP maga. Volt elnöke először azt írja le, milyen most. A kommentátorok szerint „provokatív” módon. Ám ez csak az okozat. Az ok: az őszinteség. Gyurcsány a pártjáról végképp úgy nyilatkozik, mintha nem számolna szavai következményeivel.

A kívülálló számára helytállónak tűnik, amit a 2010-es kampányról ír. Továbbá amit a tagságról, a szervezetről, a vezetésről, a kommunikációról, az értelmiségi holdudvarról, a társadalmi kapcsolatokról, a morális viszonyokról stb. Ám a lényeg az, amit a párt finanszírozása kapcsán olvashatunk: „A vezetés… dönt arról: mi a fontos, és mi kevésbé. Ha döntesz, akkor képesnek kell lenned, hogy a neked fontos ügyekhez erőforrásokat rendelj: fi gyelmet, embert, pénzt. Ha egy párt erőforrásainak bármekkora része az átláthatatlan világból származik, akkor a vezetés hatékonysága attól is függ, képes-e kontrollálni ezeket az ellenőrizhetetlen forrásokat. A Fideszben nincs konfliktus… a párt elnöke és az erőforrások felügyelője, mint ikerpár együtt mozognak… A politikai akaratot érvényesítő erő, azaz a források feletti kontroll az elnök kezében van. Az MSZP-ben nem ez a helyzet. Az elnök elnököl, de könnyen megeshet, hogy az informális pénztárnok dönt: erre van pénz, erre nincs… Egy… csaknem mindenki által ismert két évtizedes rossz kompromisszum fogságában élünk. Én sem tudtam feltörni e csapdát… A Fidesz elnökének érdekében áll fenntartani azt a mai nem látható, nem ellenőrizhető viszonyt, ami ikerként köti öszsze a párt… nyilvánosság előtt rejtegetett pénztárnokával, hiszen így tudja a legkönynyebben kontrollálni pártját... Nála a kaszsza kulcsa, nem érdeke, hogy belelássanak lapjaiba, vagy bárki átvegye az osztó… szerepét.”

S a java csak most jön: „Akik feltárhatnák ezeket az ügyeket, maguk is sárosak, sőt nemritkán a háttérben összeérnek a pártok pénzügyi manőverei, kéz kezet mos… Legfőbb ellenfelünk, a Fidesz az elmúlt években ellenzéki pozícióból is hatalmas birodalmat épített ki. Háttérintézetei, újságjai, televíziói vannak… Honnan van rá pénzük? Megkérdeztük, megkérdezzük? Vagy nem tesszük, mert félünk, hogy visszakérdeznek? Az ellenzéki MSZP nem lehet a kormány kemény kritikusa, morális, politikai ellenfele, ha maga is amorális, ha zsarolható, ha fenyegethető.”

Gyurcsánynak igaza van: ez a lényeg. Ám amit leír, több provokációnál. Hadüzenet. Nem csak Puch Lászlónak, az egész pártvezetésnek. „Aki meg akarja újítani a pártot, annak szakítania kell a pártfinanszírozás mai módjával. Ha lesz új törvény, akkor könnyebb lesz, de ha nem lesz, akkor is meg kell tenni… Legfeljebb másként kell működtetni. Nem mások pénzével, hanem a magunk tehetségével, önkéntes hozzájárulásával, személyes részvételével. Naiv vagyok? Lehet, de a tisztességnek nagyobb az ereje, mint a pénznek. Azt hiszem…”

Igen, néha nagyobb. Kivételes történelmi pillanatokban. De tömegméretekben, főszabályként nem. A belátható jövőben még kevésbé. Ha Gyurcsány komolyan hisz ebben, akkor tényleg naiv. Még inkább, ha az új hatalom törvényétől várja a pártfinanszírozás tisztába tételét. Ha ez Orbánnak ellenzékben sem volt érdeke, kormányon még kevésbé lesz az. Neki az az érdeke, hogy kiéheztesse, majd a tenyérből etesse az ellenzékét, s akkor – legalább felőle – nyugodtan alhat.

A finanszírozás egyik legális csapját ma Gyurcsány kezeli. Ez elzárható, s a csapos is leváltható. Ő mégis hadat üzent, s a mai helyzetben talán fölkelő sereget is tudna toborozni a pártvezetés ellen. De hogy megint legyőzné-e őket, mint 2004-ben, az több, mint kétséges. Maga nem is áll az élre, nem bont zászlót – csak verbálisan. Másként nem is tehetné. Mert hiába ő az egyetlen személyiség a baloldalon, akitől valami várható, politikai értelemben harcképtelen, s ezzel maga is tisztában van. A pártvezetés távozását kívánja, de nemcsak ő nem jelentkezik vezetőnek, hanem leírja ezt is: „ma nincs az MSZP-ben olyan ugrásra kész »cseresor«, amely… készen állna, hogy átvegye a párt vezetését.”

Akkor hát mi legyen?

Új pártot alapítani még kevesebb az esély, mint elfoglalni a régit. Amit Gyurcsány ajánl, a kettő között van: „Nincs más lehetőségünk, mint kívülről építkezni, megmaradt erőnk nagyobbik részét a baloldal társadalmi hátterének újraszervezésére fordítani… Nyitott közéleti, kulturális, életmód köröket, klubokat támogatni… A szabadság, a demokrácia kis köreit életre galvanizálni, amelyből majd erős párt is épül valamikor. Aki most segíteni akar a baloldalnak, az… beszélgetésre, tanfolyamra, kirándulásra, karitatív szolgálatra hív, vitatkozik az interneten, blogol, chatel, honlapot ír, szerkeszt, moderál.”

Ezek Orbán „polgári” körei lennének – idézőjelek nélkül: demokratikus kiadásban. Ehhez azonban egészen más társadalmi közeg kellene. Egy másik ország.