A minap a sajtó azzal a hírrel örvendeztette meg olvasóit, hogy az elmeháborodott sorozatgyilkosok két tatárszentgyörgyi áldozatának, a huszonhét éves Csorba Róbertnek és Róbert nevű ötéves kisfiának nem lehet a település központjában emléket állítani, ugyanis, idézem: „a képviselő-testület elutasította a kezdeményezést, mert a szobor a tragédiára emlékeztette volna a helyieket és az odalátogatókat”.

Gyanakodhatunk, hogy a hír nem igaz, vagy legalábbis nem így igaz, az Index, a NOL, az Origo csúsztat, álhíreket terjeszt, a valós indok elkendőzése végett álindokot közöl, a testület nem utasított el semmit, s ha igen, nem ezért, túl nagy volt a szobor, biztonságtechnikailag megoldhatatlan feladat elé állította volna a tatárszentgyörgyieket az ötméteres műalkotás felállítása, a talajerózió, a statikai szempontok stb. Vagy esetleg a szoborkészítő Alex Schikowski olyan penetráns csúfságot akart a falu nyakába varrni, hogy udvariasságból kitaláltak valami, megengedem, nem túl elmés kifogást, valójában a nem illeszkedik lapunk profiljába szinonimájának szánták, s mára ők is megbánták, mégis mit képzelhet most így ország-világ a kényszeresen jó modorú képviselő-testületről és a polgármester asszonyról is persze, aki állítólag aláírta a szobor felállításának elutasítását – nyilván az indoklással együtt.

Ám ha végiggondoljuk, nem is olyan eszement kifogás ez. Sőt… Tényleg elégmár abból, hogy az embereket úton-útfélen tragédiákra emlékeztetik. Eljött az idő, hogy véget vessünk ennek, s a jó és szép vágyott védőernyője alatt végre jókedvvel, bőséggel fejlődésnek indulhassunk, ehhez persze további korrekciókra is szükség volna.

Javaslom, hogy elsőként a Himnusz pozitívnak egyáltalán nem mondható, ezért olvasóira, hallgatóira káros hatással levő sorait töröljük. Jelesül a „Hajh, de bűneink miatt” – sortól az utolsó versszak köze péig a vert hadakra, csonthalmakra, búra, kétségre, vérözönre, kínzó rabságra a továbbiakban nem szeretnénk emlékezni.

Javaslom továbbá a Nemzeti Galéria állandó kiállításából a következő alkotások kiemelését: Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, Wagner Sándor: Dugovics Titusz hősi halála s az összes olyan alkotás, amelynek tárgya: elfogás, búcsúzás, siratás, siralomház, tépéscsinálás vagy börtönjelenet. Szedjük le a falakról az olyan káros hatású alkotásokat, mint pl. II. Lajos tetemének megtalálása. Egyáltalán legyen vége a Csele-patak, Mohács említésének. A történelmi emlékhelyek pedig legjobban játszóterekként funkcionálhatnak.

A Galériában maradhat például Szinyei Merse Pál szép Léghajója, az Opera álljon át a vígoperák játszására, a színházban csináljunk örömforradalmat, az irodalom pedig vesse végre ki magából a rosszkedvű alkotásokat, a múlton vagy akár a jelenen való kesergést, számoljunk le a tragédiákkal, ne hagyjuk, hogy felülkerekedjen rajtunk a drámák negatívizmusa.

Javasolnám, hogy mind a múzeumok, mind a templomok faláról szedjük le a szentek vértanúságát ábrázoló képeket, s az olyan attribútumokkal történő ábrázolásukat, amelyek a halálukhoz vezettek.

Végezetül tisztelettel kérném a stációk és a templomokban, köztereken levő keresztek leemelését, illetve elbontását, mert ezek mind egy tragikus kínhalálra emlékeztetnek. Jobb a tragédiákat elfeledni.

A szerző szerkesztő, kritikus