Ezért a leendő magyar külügyminiszter egyik legelső útja Szlovákiába vezetett. Az egyeztetés sikertelenül végződött ugyan, de ennek ódiuma inkább a szlovákokat sújthatja, hiszen Szlovákia az alapszerződés megkötése óta nem adta a kompromisszumkészség legkisebb jelét sem, kizárólag a hatalom pozíciójából hajlandó tárgyalni, tudomást sem vesz arról, hogy Magyarország is az EU tagja, s a határmódosításra nemcsak lehetőség nincs, de túl sok értelme sem volna.

Az, hogy a szlovák politikai elit képviselői a magyarok kettős állampolgárságát szinte kivétel nélkül nemzetbiztonsági kockázatként értékelik, első látásra teljesen irracionális, és ellentmond annak a ténynek, hogy eddig is több százezer szlovák állampolgárnak volt kettős állampolgársága, ami nem jelentett semmilyen „nemzetbiztonsági kockázatot”. Ám mégsem irracionális, ami annak látszik, megvan annak a maga logikája.

Ha Szlovákia továbbra is a magyar kisebbség nyelvi jogainak korlátozásában s távlatilag az asszimilációjában, a homogén nemzetállam megteremtésének XIX. századi álmában gondolkodik, akkor a kettős állampolgárság valóban „nemzetbiztonsági kockázatot” jelent, mert ennek a célnak valóban ellentmond.

Amíg a magyar anyanyelvű szlovák állampolgároktól a hatóságok megtagadhatják az anyanyelvükön való kommunikációt, a magyar állampolgároktól kötelesek lennének eltűrni, legfeljebb a szlovák nyelvtudást is megkövetelhetik tőlük. De ezt eddig is megtették. A helyzet tehát akkor sem változik, ha a magyar állampolgársággal is rendelkezőket megfosztják szlovák állampolgárságuktól. Az országból ki nem utasíthatják őket, mert erre az uniós jog nem teremt lehetőséget. Olyan helyzet alakulhat ki, melyben nemcsak a szlovák állam, hanem a magyar anyanyelvű szlovák állampolgár is döntési helyzetben lesz. Élhet azzal a vétójoggal, melyet a társadalmi szerződés liberális elméletei elvileg garantálna számára, de a politikai gyakorlatban következetesen megtagadnak tőle. Bármikor felbonthatja az egykor rákényszerített, súlyosan hátrányos társadalmi szerződést, mert többé nincs védtelenül kiszolgáltatva a szlovák többség önkényének.

Ha Szlovákia ezzel nem számol, nem próbál magyar anyanyelvű állampolgáraival méltányos megállapodást kötni, állampolgárai jelentős részét veszítheti el. A XXI. században, úgy tűnik, már a nyelvi-kulturális közösségek sem tarthatóak többé valamiféle rabszolgasorban. Ez a perspektíva az önkényes döntésekhez, a kisebbségek fölötti dominanciához s végső fokon a magyar kisebbség beolvasztásának mámorító gondolatához szokott szlovák közvélemény számára persze elviselhetetlen. Az irracionálisnak tűnő reakciók mögött tehát nagyon is racionális, igaz, leplezetlenül soviniszta megfontolások bújhatnak meg.

A szlovák fenyegetőzés arra irányul, hogy megfélemlítse a magyarországi döntéshozókat, s azok a magyar kisebbség túszhelyzetére való tekintettel lemondjanak „nacionalista” szándékaikról, ahogy Trianon óta oly sokszor.

Csakhogy a kettős állampolgárság éppen ennek a túszhelyzetnek a felfüggesztését teszi lehetővé, s hosszú távon a szlovák hatóságokat is arra kényszerítheti, hogy a kisebbségi kérdés méltányos megoldásával próbálkozzanak, hiszen magyar anyanyelvű állampolgáraik elvesztése Európa mai demográfiai helyzetében és egy javuló világgazdasági konjunktúra perspektívájában a szlovák gazdaságra is súlyos csapást mérhet. Szlovákia nemcsak az aktív munkaerő jelentős részét veszíthetné el (miközben Magyarország munkaerőgondjainak megoldásához nyújtana „segédkezet”), de áttelepülő tízezrek számára volna kénytelen nyugdíjakat folyósítani, melyeket Magyarországon költenének el.

A magyar állampolgárság lehetőséget teremtene a szlovákiai (és nem csak a szlovákiai) magyarok számára, hogy (kezdetben pusztán lélektanilag) megszabaduljanak attól a megalázó kiszolgáltatottságtól, melybe a Trianon után kialakult nemzetállamok kisebbségellenes politikája kényszerítette őket. A magyarországi lakhellyel nem rendelkezők választói jogosultsága azonban (melyet e pillanatban főként a Jobbik erőltet) számos támadási felületet kínálna, s a magyar belpolitikába is bizonytalansági tényezőt vihetne, hisz a határon túliak a magyarországi helyzet elégtelen ismerete miatt döntéseikben legfennebb érzelmeikre alapozhatnának, s így könnyen populista törekvések áldozataivá válhatnának. Az állampolgár csupán abban az országban tekinthető kompetens és racionális választónak, melynek mindennapjait ismeri.

A kettős állampolgárság csak virtuálisan jelenthetne a magyar államhoz való tartozást, első fokon az utódállamokat kényszeríthetné arra, hogy jelentős engedményekkel próbálják megtartani magyar anyanyelvű, de a szlovák nyelvet is jól ismerő állampolgáraikat. S ez esetben a szlovákiai magyar, a romániaiak túlnyomó többségéhez hasonlóan, egészen bizonyosan a szülőföldön való megmaradás mellett döntene. De továbbra is csak feltételesen.

A kettős állampolgárság tehát nem a harmonikus együttélés lehetőségei, hanem a hagyományos beolvasztási politika alól ránthatja ki a szőnyeget. Érthető tehát, hogy akik továbbra is az utóbbira szeretnék alapozni nemzeti doktrínájukat, hisztérikusan reagálnak. S aligha csupán a választási kampány miatt.

A szerző újságíró, Kolozsvár