A napimádó szekta felkent tagjai süttették magukat a tetőnapozón. Sakkozók, bridzsezők hódoltak ugyanott közös szenvedélyüknek. Hol vagyunk ma ettől?! Az évente többszöri áremelés, a hűséges bérletesek sarcolása, törzsvendégek, nyugdíjasok sorát tántorította el a pénztártól.

Azám, a pénztár! Már ott elmegy a kedve a vendégnek még az élettől is, nemhogy az úszástól, masszázstól. Ki tudja, miféle okból, bezárták a nemrég helyreállított ivócsarnokban lévő három pénztárt. Állítólag kávéháznak adja bérbe a fürdőigazgatóság. Vajon miért? Talán épp azért, hogy az összes még odajáró vendég onnét száz méterre szorongjon, dühöngjön két pénztárablak előtt, ahol egy-egy kuncsaft adminisztratív kiszolgálása átlagosan három-négy percig tart. Karton, bélyegző (tudják: egy a párna, egy lehelet), aláírás, hitelkártya, esetleg számlaírás. Mire megkapja a műanyag karórát sárgát, kéket, zöldet – beveheti az idegnyugtatóját. Sárgára, kékre, zöldre verné, persze csak gondolatban azt, aki ezt az egészet kitalálta.

Odakinn, a parkban megvannak még a hálatáblák. Csak épp már nem lehet odaférni hozzájuk, hogy elolvassuk. Most is egy fotóról idézek: Áldja meg az örökkévaló a Szt. Lukács fürdőt; Nem fogok soha megfeledkezni e fürdő áldásos gyógyhatásáról és így tovább, még húsz-egynéhányszor. A reggeltől estig parkoló kocsiktól ugyanis nem lehet eljutni a falhoz. A gyógyfürdő pihenőkertjében, a hatalmas ősplatánok alatt autók állnak –szép számmal. Feltehetőleg pénzért bérelik a helyet, különben némelyik kocsi tulajdonosa nem merne arra vetemedni, hogy rendszámát jelzőkaróra pingálva a platánok földlabdájába szúrja bele.

Itt tartunk most. Hogy mi lesz egykét évtized múlva a hely hangulatát meghatározó fákkal, az senkit nem érdekel. Főképp a Lukács fürdő adottságaival – rosszul, nagyon rosszul – sáfárkodó vezetőket nem. Ha majd elfogynak a vendégek, el lehet adni a lepusztított helyet vagy lebontani, helyét sóval beszórni, hagyományát, múltját feledni a dühítően félreértelmezett modernizálás jegyében. Állampolgár meg maradjon otthon, fürödjön kádban, ne társalogjon hasonszőrűekkel, s örüljön, hogy levegőt még vehet. Ki tudja, meddig?

Kelecsényi László Budapest