Én tulajdonképpen harcosnak születtem de mire elvégeztem a kötelező tanfolyamokat már nem volt felvétel a Fekete Seregbe. (Béres Attila: Bonfini)

Most, hogy a görög államháztartás eddig eltitkolt, a korábban ismertnél magasabb hiányameghozta az euró – eddig sikeres – történetének első, akár az egész euróövezet átalakulásával is fenyegető kudarcát, érdemes elgondolkodni azon, hová is tartunk. Reálisan kell számolni azzal, hogy eztán sokkal nehezebb lesz bejutni a fejlett európai országok élcsapatába, belépni az euróövezetbe. Változik-e attól a bejárható magyar út, ha az euróövezet egy ideig zárva tart? Mit is jelent Magyarország számára, ha nem lesz hová felzárkózni? Hová is tartozunk?

Hazánk a rendszerváltás első tíz évében egyenes vonalú fejlődési pályán haladt. Szinte évről évre lépett egy-egy lépcsőfokot felfelé azon a lépcsősoron, ami a fejlett európai országok közé vezet. Az Európai Unióba történt belépés, 2004 májusa óta ez az előrehaladás megakadt, a következő fokozat: az euróövezet követelményeinek a teljesítése lassan fél évtizede késik.

Eddig úgy látszott, hogy kicsit fegyelmezettebb költségvetési gazdálkodással és némi kreativitással ez is elérhető. Ott állt előttünk Ausztria példája, ahol a nagyberuházásokat (pl. az autópálya-építést) ügyes trükkel kiszervezték az állami beruházások közül, és így lett a hiány kisebb. Ott álltak előttünk a spanyolok, akik a hatósági áremeléseket mesterségesen visszatartották, amíg nem nyertek felvételt a klubba. Talán csak a lettek példája nyomán tűnt kicsit nehezebbnek a dolog.

Arról pedig, hogy a görögök hogyan teljesíthették a követelményeket, eddig is voltak jól értesült és bennfentes vélemények, de a legkevésbé hitte bárki is, hogy ha egy ország egyszer már valahogy bejutott, akkor bajba kerülhet. Márpedig a görög válság azt bizonyította a világnak és nekünk magyaroknak is, hogy ha hasonlóak kívánunk lenni az előttünk járókhoz, nem elég csupán új, divatos ruhába öltözni. Ha meg akarunk változni, ahhoz valamit meg kell változtatni.

Melyik Európa kell nekünk?

„Európához tartozni!” – ez volt a szocializmussal szemben állók, a rendszerváltók közös törekvése. Az Európához tartozásnak vannak jelképes lépései, de vannak tartalmi, a hazai politikai, gazdasági, társadalmi szerkezet megváltozását jelző elemei is. Ahhoz, hogy hazánk a zárványvilág szocializmusa helyett Európához, Európa fejlettebb feléhez tartozzon nem volt elég kilépni a Varsói Szerződésből, vagy megszüntetni a KGST-t. Annak pedig, hogy hazánkat a fejlett Európát jelképező „klubok” (Európai Unió, NATO) is befogadják, politikai, gazdasági, állami viszonyaink megváltoztatása (volt) a feltétele.

Nemcsak a szocializmus tagadása, hanem az Európához tartozást megtestesítő szerkezeti elemek igenlése is meghatározta a rendszerváltás, a „jogállami forradalom”, a piaci átalakulás programját. A politikai pártok versenyén alapuló liberális, parlamenti demokrácia, az egyének és közösségeik szabadságának a tisztelete, a teljesítményével a piacon nyíltan versenyző magántulajdon dominanciája határozza meg az Európához tartozás legszűkebb tartalmát. Ha tetszik: ez a „külső héj”.

Az európai intézmények átvétele, beindítása a rendszerváltás első évtizedében sikerrel megvalósult, de amai napig kérdéses, hogy az európai fejlődés melyik útvonala járható számunkra. A társadalmi-gazdasági szerkezet mélyebb rétegeinek: a belső buroknak az átalakítása szempontjából melyik Európához tartozzunk? Immár ötödször tesszük fel magunknak négyévente ezt a kérdést, amikor a szabad választásokon az ajánlatok közül választunk.

Leegyszerűsítve a következők közül választhatunk:

1. Minden erőfeszítést megtehetünk azért, hogy az északi útra lépjünk, arra tartsunk, ahol a pontos elszámolás, a takarékosság, az adófizetők pénzének a tisztelete, az adófizetés becsülete és az ezen alapuló és az ezeket erősítő magas fokú erkölcsiség biztosít kiszámítható keretet; a jövedelmek erőteljes centralizálása és a sokrétű, minőségi állami szolgáltatások teremtik meg az európai szabadságok alapját. A protestáns etika modernkori zsinórmértékét jelentik az államháztartás vitelében az ún. maastrichti kritériumok és az euróövezet maga. Tudjuk azonban azt is, hogy az euróövezet „erényövei” nélkül is lehet erényesen gazdálkodni, amit mi sem bizonyít jobban, mint az euró működési elveit szigorúan megvalósító, viszont magának az eurónak az átvételét többször is elutasító Svédország példája.

2. Európa déli országainak hagyománya közelebb áll a magyarhoz, a váltóhamisító dzsentriéhez, az önfeláldozó szabadságharcoséhoz, a forgóajtón utolsóként bemenő, de elsőként kilépő élelmesekéhez. „Odalenn Délen” színesebbek a mindennapok, az államélet fegyelme és fegyelmező ereje a népmesei homályba vész, de jellemző a gyors igazodás és a fantázián alapuló alkotóerő, azaz, a gazdaság nyelvére fordítva, a dinamika és az innovatív kreativitás, mely átsegít a kiegyensúlyozott és fegyelmezett gazdálkodás hiánya miatti válságokon. A déli úton járók nem tisztelik az adófizető pénzét; morognak, ha elszámoltatják arról, hogy mire költöttek és milyen minőségű szolgáltatást adtak érte; szívesen állnak állami szolgálatba, szeretik hitegetni hitelezőiket fényesebbnél fényesebb programokkal.

3. és 4. Ott van még választéknak a Kelet, a Balkán megejtő zsibvásári világa és a „szibériai borbély” birodalma. A keleti behatás a magunk mögött hagyott ötven év miatt nem esélytelen. Az állami tisztviselők megvesztegethetősége, a megélhetés és az üzletszerzés érdekében megtűrt kis- és nagykorrupció, a folytonos rendetlenség, a törvénytől független hatóságok a rendszerváltással nem lettek kiseprűzve. Hazánk azonban mindig is nyitott gazdaságú, nyersanyagban szegény ország volt, így az államhatalom gyakorlói nem sokra mentek az „állam parancsnoki magaslatainak” (Lenin) megkaparintásával. Egy kicsi, nyitott országban a politika rendies alakzatai (az oligarchák) a parancsnoki magaslatok birtokában sem vonhatták gazdasági ellenőrzésük alá az önálló politikai ambíciókkal rendelkezőket.

Ázsia dönt rólunk

Azért is bonyolult az „Európák közötti” választás, mert az ezredforduló nyitottá vált versenyvilágában, a globalizáció korában a védelemhez az „Európa-erőd” bástyái sem elég erősek, a gyors fejlődéshez meg túlságosan földhözragadtak. A napi egy dollárjuk felét megtakarító kínaiak, meg indiaiak diktálják a haladás ütemét, és ők döntenek arról, hajlandóak-e fizetni a felzárkózásról vitatkozó nemzetek számláit?

Hazánkban ismerősen hangzik a görög kormány számára feladott lecke. A köztisztviselők és közalkalmazottak nem kapnak 13. és 14. havi fizetést, sem újévi, pünkösdi jutalmat, nem lesz fizetésemelés és emelni kell a nyugdíjkorhatárt.

Nem valószínű, hogy a görög közszolgáltatások színvonala és minősége annyival meghaladta volna a német, a francia, vagy a dán színvonalat, hogy az állami alkalmazottak ennyi többletjuttatásra tarthattak volna igényt. A hitelezők, a „takarékos” kínaiak meg indiaiak, illetve a pedáns németek szempontjából pedig, inkább megbotránkoztató a juttatások tömege, mintsem azok elvesztése szolidaritást ébresszen. Ezt a megfontolást persze árnyalja, ha tudjuk, hogy az állami alkalmazásban álló görögök családjaiban kifejezetten magas az állástalan, vagy a családi vállalkozásba besegítő, be nem jelentett foglalkoztatottak aránya.

De a takarékos német, vagy a kényszertakarékos kínai azt is tudja, hogy munkahelyeket teremtő beruházáshoz nem elég biztosítani a fogyasztóképességet, azaz nem elég államköltségen fogyasztani, hanem megtakarítani is kell. Ha nincs megtakarítás az országhatárokon belül, akkor csak a külföldről származó, ezért kiszámíthatatlanul megdráguló megtakarításból lehet hiteleket törleszteni, hozzájutni beruházásokhoz, lakásépítési kölcsönökhöz, fenntartani a megszokott szintű fogyasztást. Rá lehet szokni a külföldiek hiteleire. Ezt mi, magyarok, a Jánosok országában: Kádár és Fekete országában jól tudjuk.

Miért most osztom az észt?

Az olvasó joggal kérdezi, ha mindezt ilyen jól meg tudom magyarázni, miért nem tudtam a kormány tagjaként gondolataimból, javaslataimból túl sokat valóra váltani. Sőt ha ennyire tudom ma „osztani az észt”, miért nem hallották a hangomat akkor, amikor a száznapos programmal és más költekezéssel hazánk elindult az adóssághalmozás hanyatláshoz vezető útján? Aki ismeri akkori tetteimet, tudja, hogy „ellenálló” voltam, még ha nem is nyílt formában. Mondhatnám, hogy ha Jan Palachként benzinnel öntöttem volna le magam a költekezés ellen élő fáklyaként tiltakozva, akkor is megszavazta volna az akkori Országgyűlés (az akkori MDF kivételével) a száznapos programot.

Mondhatnám, bíztam abban, hogy megállítható a költekezés, és újra ésszerű irányba lehet majd fordítani a kormányrudat. Sok-sok hibát követtem el, naiv voltam és felkészületlen a konfliktusok végigharcolására. De mégis én voltam az apró kavics, akibe a költekezést elindító miniszterelnök felbotlott. Nem volt szükségszerű, hogy a kormány 2004. október 4-től, Ferenc-naptól visszaesett a fiskális alkoholizmusba, és a 2003-ban elkezdődött szelíd elvonást nem a drasztikus elvonókúra váltotta fel. Sem a ma is szükséges változás, sem saját szerepem megítélése nem lesz attól könnyebb, ha hallgatok.

Kádár és Fekete János országában ráadásul a kölcsönfelvétel mámora tartós. Nem csak magánszemélyek, családok, vállalkozók, az állam maga is kölcsöntől kölcsönig él. A „fiskális alkoholizmus” (Kopits György kifejezése) nem csak magyar betegség. Európa a görögök (és saját megtakarításaik) megmentése érdekében slágerré akarja tenni az elvonókúrára felhívó indulók „aranylemezét”. Hazánkban az elvonókúrával szembeni népi ellenállás a választásokon karanténba zárta, vagy elhalásra ítélte a rendszerváltás politikai pártjainak nagy részét.

A lassan négy éve folyamatossá tett elvonókúra jelentősen mérsékelte az azonnali pénzügyi csőd veszélyét, amihez eddig a bennünket hitelezők, a nálunk befektetők által nyújtott pénzügyi mentőcsomag is hozzájárult. De amikor a szabad Európa hangja az elvonókúrára hív, aligha lehet hazánk a gyevi bíró, ahol a szocializmus vívmányaiból nem engedünk („nem, nem soha!”), és nem látunk hozzá az „alibi diplomát szerezni, de keveset tanulni”; „legálisan keveset dolgozni” és keveset adózni magyar szentháromságának a felszámolásához.

Van szabadon választott Országgyűlés, vannak pártok, független intézmények, a magántulajdon dominanciáján és a versenyen alapuló piacgazdaság, megszűntek a hiányok és a sorban állás, konvertibilis a forint, tagjai vagyunk a NATO-nak, az EU-nak. De mindezzel csak a külső héj változott. A tartós szerkezeti változások még hátravannak. Ezek arányosabbá tennék a jövedelmek felhasználását a jelenbeli fogyasztás és a jövőbeli megélhetéshez szükséges megtakarítások között. A megtakarítások növelésétől várható a nyugdíj és az egészségügy finanszírozási nehézségeinek az enyhülése.

Ha nem az államtól, azaz más adófizetőktől várjuk hiányaink pótlását, akkor az adófizetők becsülete is megnő, akkor külön erényövek nélkül is kisebb lehet az államháztartás hiánya, s kevésbé leszünk a „takarékos” ázsiaiak pénzére utalva. Akkor pedig, az eurózónához történő csatlakozás követelményeit is teljesíthetjük és élvezhetjük az egységes valutarendszer biztonságát. Azaz továbbra is léphetünk egyet és még egyet felfelé a felzárkózás lépcsősorán.

Persze, az is lehet, hogy a magyar hagyma igazi ízeit az adófizetők pénzének a semmibevétele, a hitelezők pénzéből vásárolt jólét, a saját megtakarítások hiányában elsorvadó beruházások adják. Az is lehet, hogy megmaradunk egyharmados országnak, ahol a lakosság harmada rendszeresen foglalkoztatott, a felnőtt lakosság harmada fizet jövedelemadót, az összes választójogosult harmada dönt a követendő politikai irányról. De ha Görögország, Spanyolország, Portugália a gyökeres szerkezetátalakítást lesz kénytelen választani, mi sem úszhatjuk meg a változást. Hacsak… hacsak nem mondunk le Európáról.

A szerző közgazdász