Az adósokon már most is akkora a teher, hogy jelentős részük küszködik a törlesztéssel, éspedig azért, mert a forint a nevezett valutákhoz képest gyöngült. Ez a teher nem növelhető tehát. Nem növelhető, de elvileg kiiktatható. Azért csak elvileg, mert itt egy „apró” kérdés még választ vár: ki fizesse a számlát?

Egy neves közgazdász szerint a bankok nyugodtan „lenyelhetnék” a konverzió (Csányi szerint) 230 milliárdos költségét. Abba a vitába ugyan nem mennék bele, hogy a devizahiteleken ki gazdagodott és ki nem – a régi devizahitelesek éveken át degeszre keresték magukat a forinthitelesekhez képest, ez biztos – de hogy ezt a számlát a bankrendszer egyáltalán nem óhajtja és nem is képes állni, azt Csányi világossá tette.

Marad tehát az állam. Matolcsy György, kijelölt gazdasági csúcsminiszter hónapokon át kampányolt amellett, hogy létesüljön egy bizonyos „állami alap”, ahová a bajba jutott devizahitelesek (lakáshitelesek elsősorban, ha nem kizárólag) bizalommal fordulhatnak. Ez az alap segítene majd abban, hogy a devizahitel forinthitellé konvertálódjék. Számomra világos, hogy a költségvetésben nincs olyan tartalék, amelyből egy ilyen alap létrehozható volna.

Tudom, hogy a kormány a bankokat e tárgyban meg sem kereste, így hát holnap még egészen bizonyosan nem lesz alap. Ami ennél érdekesebb: Csányi, mint a messze legnagyobb magyar lakossági betétgyűjtő főnöke egy szóval sem jelezte, hogy az OTP be kívánna szállni egy ilyen átváltási költekezésbe. Vitába természetesen nem keveredett Matolcsyval, sőt miként a kijelölt csúcsminiszter, az egész devizakatyvaszért ő is a távozó szocialista kormányok gazdaságpolitikáját hibáztatta.

A bankrendszert, benne nyilván a saját bankját is, kivonta a felelősségi körből. Ha azonban igaz Matolcsy állítása, hogy a kormány és a jegybank „eltűrte, elnézte, sőt asszisztált ahhoz, hogy a bankrendszer devizában hitelezze a lakosságot”, akkor igaz az is, hogy a bankok – az OTP is – nem szuverén belátásuk szerint, hanem kormányzati ösztönzésre cselekedtek úgy, ahogy. Csányi presztízse sérülne, ha ez igaz volna.

Tudom, hogy a legkényelmesebb mindent a távozó kormány(ok) szemetének minősíteni. De az illúziókeltő és illúzióromboló urak elmesélhették volna, hogy egy adott, nem épp rövid időszakban „hosszú lejáratú forrásokat” (például lakáshiteleket) csak devizában lehetett előteremteni, forintban nem. Amivel nem az erőfölényükkel gyakran visszaélő bankokat akarom mentegetni, hanem egy tényt rögzíteni.

A „devizáról-forintra” konstrukció értelme a forint árfolyamában tapasztalt szélsőséges kilengések semlegesítése volna, ám ennek eszköze nem a konverzió, hanem egy egészséges gazdaságpolitika, amely a forintot megkíméli a kilengésektől. Ha a Fidesz-kormánynak ez sikerül, konverzió nélkül is helyben vagyunk.