Gyurcsány úgy távozik, hogy gyorsan visszatér
Ki tudja, Brown vajon ettől a nagyvonalúságtól hatódott-e meg annyira, vagy csak úgy magától szöktek a szemébe könnyek, de tény, hogy elcsuklott a hangja, mikor sokéves kormányzás után átadta a hatalmat a Munkáspártra egyébként a megszólalásig hasonlító toryknak.
Ilyen olajozott jelenetekre nálunk nem került sor, pedig itt is mindegyik párt ugyanazt akarja. Brown druszájában, Bajnai Gordonban volt ugyan némi hajlandóság arra, hogy ő is a kapitalizmus építésének folytonosságát hangsúlyozza, ám ennél a pontnál már eleve megbicsaklik az analógia. Kormányzása során mindkét Gordon a világválság rémével nézett szembe, csakhogy míg Brown elődjétől, Tony Blairtől viszonylag kezelhető gazdasági, politikai helyzetet örökölt, addig Bajnai a Gyurcsány-kormány csődgondnokaként cselekedett. A Munkáspárt így úszhatta meg tisztes vereséggel, az MSZP viszont igen talányos jövővel kecsegtető, történelmi vereséget szenvedett.
A vert hadként, ám korántsem zárt sorokban visszavonuló szocialistákat most három kérdés izgatja. Leginkább a hatalmi-javadalmi tortából rájuk eső, az eddigieknél jóval szerényebb méretű tortarész „bensőséges” felszeletelése. Ennek rendelődik alá a „ki a felelős a kudarcért?”, illetve a „hogyan tovább?” problémája, de hogy ez utóbbiak milyen logikai sorrendben követnék egymást, az egyelőre még nem tisztázott.
Illetve dehogynem. Ebbe a képlékeny hatalmi erőtérbe robbant be kiszámított időzítéssel a másik exkormányfő, Gyurcsány Ferenc ívnyi röpirata. Tőle senki sem várta, hogy könnyeket morzsolgasson, így aztán csak azokat lephette meg, akik még elemi politikai érzékkel sem rendelkeznek, vagy, ami nagyobb hiba: Rejtő Jenőt sem ismerik. Most azonban esetleg egy életre megtanulják majd, hogy a politikában sem mindegy, ki olvassa a névsort. Hiszen Gyurcsány, miután sietve leszögezi, hogy nem kér a tortából, egy szuszra a felelősöket is kijelöli.
Nagyvonalúan engedélyez ugyan még egy esélyt a pártnak, ami fölöttébb szép tőle, hiszen hosszú éveken át, úgy rémlik, ő elnökölte. Meg is mondja, miben áll ez az esély: a jelenlegi vezetőgárdának vele együtt muszáj távoznia, más mód nincs a megújulásra. Nagylelkű ajánlat (mely nyilván a Táncsics Alapítvány kuratóriumi elnöki posztjára is vonatkozik). Kár, hogy, akik kicsit is ismerik, jól tudják, ha Gyurcsány valahonnan nagyvonalúan távozik, az azt jelenti, hamarosan jönni fog.
Ha elköszön, marad. Pár hete még az egységről beszélt, de írása aggódásba burkolt hadüzenet, felhívás a visszafoglalásra. Nevek nélkül, mégis világosan írja körül engesztelhetetlen ellenfeleit, akik visszatértének útjában állnak. Valamennyien szürkék, ármánykodók, a cselszövés mesterei, ámbár ugyanakkor „kispályások” és „fecsegő öregasszonyok”. Bezzeg, ha ő… De hát nem éppen ezek döfték hátba, amikor megpróbálta őket modernizálni ezzel a k… országgal együtt?
Az érintettek egy dermedt nyúl bizakodásával figyelik Gyurcsány súlyosan fixálódott akciózását, pedig vele együtt vagy engedelmesen távozniuk kellene, vagy meg kellene végre szólalniuk, mert ezt ugyan senki sem teszi meg helyettük. Gyurcsány már túl régen politizál ahhoz, hogy róla a bizonyítványt kizárólag saját maga vagy az „önkívületi gyurcsányisták” csapata (Mester Ákos szíves meghatározása, Ki legyen a kapitány?, 168 óra, május 13.) állítsa ki, mondván, hogy kedvencük egy hátba döfött zseni. Pedig a demokrácia, többek közt, abban különbözik a diktatúrától, hogy van benne mérce.
A diktatúrában teljesítmény nélkül is lehetsz lángész, a demokráciában aligha. Itt időről időre megmérik a politikust, s ha könnyűnek találtatsz, leszavaznak. A hátba döfés legendája pedig már csak azért sem oké, mert nem volt olyan elvarázsolt kormányfői ötlet, ezervalahány pont, amit a frakció ne szavazott volna meg egyöntetűen. A probléma nem a támogatás hiányában, magukban a pontokban rejtezett. Sosem álltak össze koherens egésszé, értelmük csupán annyi volt, hogy azt kommunikálják: a ponterős miniszterelnök nagyon, de nagyon akar valamit. Sokat, mindent, gyorsan akar és történelmi léptékben. Csak hát az akarás, bár szükséges, de nem elégséges feltétele a sikernek, legalább ilyen fontos a „mit?” és a „hogyan?”. Modernizálni akart (kétszáz éve ki ne akarna ebben az országban modernizálni?), mégpedig a baloldal nevében, ami nagyon helyes.
Színre lépésével azonban kizárólagossá vált az MSZP balliberális jellege, anélkül, hogy ezt a kérdést a pártban Horn Gyula óta komolyan átgondolták volna. Gyurcsány pódiumképessége, hatalomtechnikai tehetsége, energiája olyanokat is szájzárra késztetett, akik egyébként nem tapsoltak neki. Mögötte állt a balliberális sajtó és értelmiség csaknem egésze, csupán a bátor kevesek vetették fel, hogy a szavazóbázis szociológiai alapzatának talán nem egészen felel meg ez a túlterjeszkedés. Csakhogy aki kételyeket fogalmazott meg ezzel kapcsolatban, az az „önkívületi gyurcsányisták” véleményhadának sikoltozó haragjával találta magát szembe.
Pedig 2006 után három választás (a vizitdíjas népszavazás, a tavalyi európai parlamenti voksolás és az idén áprilisi) jelezte, hogy a balliberális értékvilág és a bázis érdekei között „némi” ellentmondás mutatkozik, amit nem lehet pódiumjelenetekkel ellensúlyozni. A „balliberális” jelzős szerkezet minden nyelven egyértelműen liberális jelent, mert a „bal” csupán jelző, a jelzett szó, a főnév a „liberális”. Éppen fordítva, mintha liberális baloldalt mondanánk.
Nem mindegy pedig, hogy a liberálisoknak van-e baloldali szárnyuk, vagy a baloldalnak van-e, többek közt, liberális tagozata. Ma már ezt a különbséget Európában is kezdik észrevenni, bárki felfedezheti, aki a harcias magyar köldöknézés közben szíveskedik tanulmányozni az európai baloldal némely fordulatát. Itthon Gyurcsánynak nemcsak másfél millió választó elvesztésével kellene elszámolnia (mert a miniszterelnöki utód kijelölésének kabaréja miatt anynyival kell!), hanem azzal is, hogy kormányzati teljesítményével amortizálta a párt szakértői imázsát, és hosszú időre komolytalanná tett minden baloldali hangszerelésben megfogalmazott reformot.
Csődgondnoka, a szintén balliberális Bajnai Gordon szolid professzionalizmusa egy év alatt több eredményt hozott a magyar kapitalizmus konyhájára, mint az előd sokéves energikus kapkodása, és ha Gyurcsány előbb távozik, talán még a világválság ellenére is kisebb az áprilisi fiaskó. Ez utóbbi ugyan csak feltevés, ám a többi objektív mércével mért teljesítmény, makacs tények, amelyekben nincsen semmi „önkívületi”.
Joggal és szellemesen írta a minap Wéber Attila, hogy ha az MSZP nem emészti meg a Gyurcsány-kérdést, ebben az „emésztési rendellenességben” könynyen kiszáradhat. (Váltás, történelmi léptékben?)
Ráadásul aligha ez az egyetlen veszély, amely a szocialistákra leselkedik.
A szerző politológus
