A szabaduló művész újra és újra elképeszti a közönségét, ahogyan a maga által kitalált ketrecekből folyamatosan kiszabadul. Gyurcsány Ferenc számára is azt hiszi, hogy a közönség fellépéseit újabb és újabb előadásoknak fogja fel, amelyben senkit nem érdekelnek az emlékei, csak az új produkcióra kíváncsiak.

De ez az előadás sorozat nem így zajlik.

Gyurcsány, aki nagyon érzelmes ember, azt hiszi, hogy a vele kapcsolatos érzelmeken csak úgy túl lehet lépni. Ez nem igaz.

Gyurcsány csak akkor jöhet ki a sarokból, ha egy érzelmi katarzison vezeti át magát, s a rá kíváncsi közönséget. Mint egy lelki tréningen, úgy kellene Gyurcsánynak elmélyednie abban, ami történt. Nem az a baj, hogy a gondolatait a nyilvánosság elé tárja, hanem az, hogy a megbánás és az önvizsgálat semmilyen motívuma nem fedezhető fel a gondolataiban. Mindenről úgy beszél, mintha ő csak egy mindenütt jelenlevő mobil telefon lett volna, amely hatalmas tárhelyével magába szippantotta a körülötte zajló történések egészét, s egyfajta smart-phone-ként azok komplex elemzésére alkalmas szoftverrel is ellátták volna. Gyurcsány azonban nem az üzenet rögzítője, hanem az üzenet megfogalmazója volt. Tulajdonképpen klónozza magát, s azt várja, hogy a közönség is elfogadja a megfigyelő Gyurcsány-klón nézőpontját.

Azt már nem érti, hogy a klón szerepe hamiskás. Hiszen nem csak önzetlen elemzője az MSZP-nek, hanem továbbra is aktív alakítója akar lenni a dolgoknak. Azért elemez, s azért ilyen módon, mert ez készíti elő a visszatérését. Orbán Viktor sem tartott nyilvános önvizsgálatot. (...) De... Orbán nem csak egy személy, hanem egy tábort összefogó szimbólum is. Gyurcsány viszont nem az. (...) Nem elég kritikusnak lenni, ha nem válik önkritikussá. Nem elég a változtatási szándékait vázolni, ha nem elemzi azt is, miért nem sikerült elfogadtatnia a pártjával, a választóival, potenciális választóival az elképzeléseit.”