Márpedig a szocialista-liberális kormányzás 2006 utáni kudarca nem érthető meg önmagából a politikából. Az, hogy a reformokat nem készítették elő, hogy a pénzügyileg sikeres válságkezelés mellé nem sikerült új gazdaság- és társadalompolitikát tenni, az éppen a háttér, a szellemi-mozgalmi infrastruktúra és innováció hiányából következett.

A 2010-es választás azt jelzi: véget ért egy két évtizedes időszak, Magyarországon sem a gazdaság, sem a politika, sem a kultúra nem működhet úgy, ahogy eddig. Ma a magyarok többsége a jobboldaltól reméli a rendszerkorrekciót, a szolidáris társadalompolitikát.

1990 után az új rendszer liberális alapelveken épült fel, lebontott minden akadályt a piacgazdaság, a magántulajdon és a nemzetközi tőke térnyerése előtt. Ma sem állítható, hogy az akkori világhelyzetben lett volna alternatívája ennek. Egy évtized elteltével azonban nyilvánvalóvá vált az is: a magyar gazdaság kettészakadt, egy alapjaiban külső piacra orientált, integrált nagyvállalati szektorra és egy, a belső piactól függő, középés kisvállalati szektorra. Ez utóbbi, a „féllábas” nemzetgazdaság csak mérsékelt bővülési, fejlődési lehetőségekkel rendelkezik, és kiszolgáltatott a nagyvállalatok, a központi kormányzati és önkormányzati megrendeléseknek. A társadalomban hasonló osztódási és újrastrukturálódási folyamatok zajlottak le. Világossá vált: miközben a rendszerváltás integrálta Magyarországot a világgazdaság egységes rendszerébe és az Európai Unióba, bővítette a fejlődési képességek birtokában lévő közép- és felső rétegek mozgáslehetőségeit, nem oldotta meg a magyar gazdaság és társadalom problémáinak jelentős részét, sőt maga is súlyos, orvoslást igénylő problémákat szült.

A liberális áramlat az állam túlköltekezésének megszüntetésében, az államháztartás reformjában látta a továbblépés lehetőségét. A baloldal lényegében elfogadta ezt a stratégiát, amely továbbra is a külföldi működő tőke beáramlására kívánta alapozni a magyar gazdaság jövőjét. Később a szocialistáknak nagy árat kellett fizetniük azért, hogy nem dolgoztak ki önálló gazdaságpolitikát. A konzervatív jobboldal egy új, erős nemzeti középosztály létrehozásával akart kiegyenlítést, javulást elérni az általa képviselt szavazói csoportok javára. Erre kapott felhatalmazást 1998-ban. Az így kialakult egyenlőtlenség, újabb aránytalanság a középrétegek között szerepet játszott abban, hogy a 2002-ben nyertes szocialista-liberális szövetség a saját társadalomképére alapozott korrekcióval kezdte a kormányzást. Az új kormány a jóléti rendszerváltás jegyében az alkalmazotti-értelmiségi csoportok javára módosított a jövedelmi-kereseti viszonyokon, anélkül, hogy visszavett volna a jobboldal vállalásaiból. Így újra eladósodott az állam, de a vállalati szféra és a lakosság is.

Sem a „nemzeti”, sem a „jóléti” kiigazítás nem fordította meg a gazdaság, a társadalom kettéválásának irányát, nem javult jelentősen a versenyképesség sem, és továbbra sem a belső megtakarítások fedezték a gazdaságfejlesztést. Nem bővült a foglalkoztatás, nem nőttek a fejlesztésre, oktatásra fordított kiadások.

2004 után a pártok ádáz hatalmi harcot folytattak az uniós források fölötti rendelkezési jog megszerzéséért, ám mindkét fél tartózkodott a valós gazdasági helyzet bemutatásától. Rettegtek, hogy ha szembesítik a valós helyzettel a szavazókat, akkor ellenfelük karjaiba kergetik őket. Lehetséges, de így lett volna tisztességes, előrelátó és racionális: a választások győztese így joggal kérhetett volna támogatást, együttműködést a társadalomtól és a politikai ellentábortól az államháztartás rendbetételéhez, a reformok végrehajtásához, a strukturális átalakításhoz, a beruházásokhoz szükséges megtakarításokhoz.

A 2006-os választásokat a szocialisták nyerték. Nagy siker volt ez. Olyan nagy, amiért hatalmas árat kellett fizetniük. Egyik pillanatról a másikra színt kellett vallani, irányt váltani. A kormány nem késlekedhetett, hiszen nyár végén Brüsszelben be kellett mutatnia, miként mérsékli elfogadható szintűre az államháztartás hiányát. Ezért kellett az őszödi beszéd. Ezért hirdette meg a kormányfő már a nyáron a reformokat. Csakhogy ezek nemcsak politikailag, hanem szakmailag sem voltak előkészítve; és az ellenfél nem adott türelmi időt, vissza akart vágni, a Gyurcsány-beszéd nyilvánosságra hozatala pedig az ellentámadásra is alkalmat teremtett. Az ellenzéknek addigra már egy kiépített médiabirodalom is rendelkezésére állt, hogy táplálja a társadalmi elégedetlenség lángját. Elég ereje volt ahhoz, hogy megakadályozza az egészségügyi reformot, megfossza a siker lehetőségétől a szocialista-liberális kormányzatot.

Sok mindent lehet mondani erre a magatartásra, csak azt nem, hogy a sokat emlegetett nemzeti érdeket szolgálta volna.

Ezután következett a pénzügyi világválság, amely készületlenül érte az országot és a kormányzatot. Ebben a vészhelyzetben helyt állt a kormány, gyors segítséget szerzett, de a közelgő választásokra és amúgy is alacsony népszerűségére tekintettel igyekezett elodázni a radikális költségvetési megszorításokat. Ez már a Reformszövetségre maradt, illetőleg a Bajnai-kormányra. Nem maradt rá idő, mód, hogy az amúgy sikeres válságkezelés ne csak liberális-monetáris eszközökkel, de aktív gazdaságpolitikával és a társadalmi szolidaritás jegyében történjen.

Pedig a válságnak is és a válságkezelésnek is volt és van ideológiája. A 2008. utáni recesszió is azt mutatja, hogy az állam nem maradhat tovább passzív szemlélője a gazdasági-pénzügyi folyamatoknak. Ám a baloldalnak egy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy önálló gazdaságpolitikát és ehhez illeszkedő társadalompolitikát munkáljon ki. A jobboldal igazolva érezheti magát a győzelemben, de nehezebb örökséget vesz át, mint 1998-ban.

Az előző évtized megválaszolatlanul hagyott kérdései közül hármat mindenképpen ki kell emelni. Elsőként a fenntartható növekedés és foglalkoztatás problematikája. A liberális reformpolitika elvi, elméleti tartalmával az volt a baj, hogy a gazdasági teljesítmény javulását szinte kizárólagosan a külföldi működő tőke beáramlásától várta. Ma azonban világos, hogy ez nem elég. Nem egyszerű az ígéretekhez szoktatott társadalommal elfogadtatni: a hazai megtakarításokra is támaszkodni kell a munkahelyek számának növelésében. A közép- és kisvállalkozási szektor akkor lesz képes javuló teljesítményre, ha a fejlődőképes vállalkozásokhoz áramlik a segítség. A lakosság többségével be kell láttatni: a jelenleginél többet kell fordítani kutatásra, fejlesztésre, oktatásra. Elviselhető mértékűre kellene csökkenteni az adósságszolgálatot. Ott a Fideszkormány kezében a lehetőség – a hatalom. A kérdés az: mer-e élni vele?

Új dilemma előtt áll a baloldal. Mit kérjen számon a jobboldali kormányon: az elmúlt évek populista ígéreteinek betartását vagy a fenti problémák megoldását? Hiba lenne, ha leragadna a populista ígéreteknél, és nem a tényleges gondok megoldását követelné.

Nem kisebb súlyú, megoldásra váró társadalmi ügy a szegénység. Ez nem egyszerűsíthető le romakérdéssé. A szegénység mértéke, a leszakadás, kizáródás folyamata nem lassult az előző két kormányzati ciklus alatt. Nincs mit csodálkozni azon, ha a szegények százezrei kiábrándultak a baloldalból. A reform, a modernizáció attól lesz baloldali, ha azok is részesülnek áldásaiból, akik egyébként nem, vagy csak megkésve kerülnének jobb helyzetbe. Igazi javulás csak a foglalkoztatás bővülésétől, az oktatástól, az esélyegyenlőségtől, egy új gazdasági környezettől várható. Igaz ez a romakérdésre is. Ki veszi rá a középrétegeket, akik magukat sem érzik biztonságban, arra, hogy elfogadják: önmérsékletet kell tanúsítaniuk, és fogyasztásuk, jövedelmük egy részéről le kell mondaniuk a felemelkedési esélyek megteremtése érdekében? Ha a dolgok a megszokott mederben folynak tovább, akkor senki nem csodálkozhat azon, ha a Jobbik sikere nem lesz tiszavirág-életű.

A harmadik nagy ügy a nemzeti kérdés. Nélkülözhetetlen a nemzet a globalizált világban, az integrált Európában. A rendszerváltás alatti és utáni érdekharcokat a jobboldal a nemzet jegyében és nevében folytatta. Előállt a klasszikus kuruc-labanc, haza vagy haladás típusú szembenállás, amely szinte minden közös nevezőt maga alá gyűrt. Most, az egyik nemzetfelfogás fölénybe kerülésével mutatkozik meg e szembenállás hamissága. Hiszen milyen lényeges társadalmi, gazdasági kérdést lehet megoldani ezeknek az ellentétpároknak a segítségével?

Az ellenzéki státusz lehetőséget ad a baloldalnak arra, hogy hitelesen újrafogalmazza nemzetfelfogását. Ahhoz, hogy a nemzet valós politikai és kulturális közösség legyen, szükség van a demokráciára és egy bizonyos mértékű gazdasági szuverenitásra. Az egymással versengő eszmei-politikai áramlatoknak saját hagyományaik ápolásával kellene foglalkozniuk, és nem a versenytársak múltjának kérdésessé tételével. Ez a fegyver az elmúlt évtizedekben elsősorban a jobboldal arzenáljához tartozott. Ideje lenne már, ha a magyar nemzet összebékülne történelmével.

A nemzeti közösségi lét harmadik feltétele a kulturális örökség védelme, az egyetemes kultúra magyarítása és a törekvés saját értékeink egyetemessé tételére. A baloldalnak ki kell állnia a határokon átnyúló kulturális nemzet eszméje, a kulturális autonómia mellett. Nem kevésbé fontos, hogy megszűnjön a legnehezebb helyzetben élő állampolgárok kulturális elnyomása, ők is hozzájuthassanak a kultúrához, oktatáshoz, amely segítheti őket a magukra találásban. Ezzel az alapállással a szocialisták egyértelművé tehetik: a nemzet melletti elköteleződésük közösségi szemléletükből is következik.

Nemcsak Magyarországnak kell két évtized után másképp működnie, hanem az MSZP-nek is. Három út áll előttük.

1. Kettéválnak. Erre a párt tagoltsága több lehetőséget is kínál. Az egyik választóvonal a szociálliberális–hagyományos szociáldemokrata dimenzió mentén, a másik a nemzeti–nyugatos ellentét mentén húzódik. A harmadik a polgári és a plebejus baloldal között.

2. Egységet színlelnek, a túlélésre összpontosítanak, és bíznak a széljárás változásában.

3. Nekilátnak a helyzetelemzésnek, levonják a súlyos vereség konzekvenciáit, kialakítják új irányvonalukat, új működési rendet dolgoznak ki.

A legrosszabb a második változat, amelynél csak kicsit jobb, ha legalább nagyléptékű személyi változásokkal akarják a közvélemény előtt igazolni: tanultak a hibákból. Akik e mellett érvelnek, hivatkozhatnak az ingahatásra. Ezzel nem az a legfőbb baj, hogy nem igaz, hanem hogy fátylat borít a szocialista politika és mozgalom évtizedes hibáira.

Ha a választóközönség egy része ki is ábrándul a jobboldali kormányból, attól még nem javul automatikusan az MSZP megítélése. A párt nem egyedül áll az ellenzéki oldalon. Mi van akkor, ha sikeres lesz a jobboldali kormány? Szükségtelen lesz majd a progresszív munkavállalói csoportok és a nehezebb helyzetűek érdekeinek megjelenítése a politikában? Minden bizonnyal nem. Szegénységi bizonyítványt állít ki magáról a magyar baloldal, ha ellenfele kudarcától reméli az igazolást.

A rossz választási eredmény és az új pártok jó szereplése jelzi: nehéz lesz a váltópárti szerepet vissza- vagy megszerezni. A mai személyi, szervezeti energiáival, hagyományos szövetségese nélkül az MSZP-nek egyedül nem sok esélye van a jobboldali kormány leváltására.

Lehetséges forgatókönyv a szocialisták számára a békés elválás. Van érv emellett, hogy egy mérsékelt középbal és egy radikálisabb, demokratikus baloldali párt együtt több szavazatot hozna a baloldalnak. Két ellenérv is szól a szétválás ellen. Az egyik: az MSZP ma nem igazi mozgalom, és tagságának valóságos aktivitásában mérve nem igazán nagy párt. Két kisebb pártként, még kisebb erő birtokában még nehezebb lesz a potenciális közönséget megszólítani, aktív részvételre és csatlakozásra kérni. A másik: a ma uralkodó széljárás nem balra tereli a közvéleményt.

Ezért a „harmadik úton” most az első lépés a hitelesség helyreállítása. Ez megköveteli a pártvezetés megújítását. Napirenden kell tartani a parlamenti frakció felfrissítését is. Szükséges, hogy a változások ne szorítkozzanak a legfelső szintre. A hiteles arcok keresése azonban nem jelentheti a kollektív felelősségre vonást, és nem azonos azzal, hogy teljes egészében fiatalokra kell bízni a pártot.

A második lépés a párt szervezeti-működési rendjének korszerűsítése. A párttestületekben ma inkább érdekegyeztetés folyik, semmint operatív irányítás. A pártvezetésnek ma alig állnak a rendelkezésére eszközök döntéseinek végrehajtatására, de így a fő figyelem nem a politikára, hanem a személyi kérdésekre összpontosul, így tartják egymást sakkban a fizetett emberek, és a tagság így őrzi befolyását a vezetés felett. Nincs érdekeltség az új tagok toborzásában, szűk a kapcsolat a civil szférával, nincs vonzó kulturális és közösségi élet.

A harmadik lépés az ellenzéki stratégia kidolgozása. Ez alapjában véve nem állhat csak a kormányzati lépésekre adott válaszokból. A kiindulópont az, amit a baloldal mondani tud a megoldatlan három nagy, az egész társadalmat érintő kérdésről. Mindez egy új jövőkép kidolgozásának a keretében kell hogy testet öltsön, ami időt, sok munkát és sok vitát igényel. Ebben a munkában kulcsszerepet kell kapnia az értelmiségnek, a szellemi műhelyeknek, az érintett szakmáknak.

Nem mellékes feladat a baloldal ideológiájának újraalkotása. Megkerülhetetlen a globalizált kapitalizmushoz, a neoliberális közgazdasági elmélethez fűződő viszony meghatározása. Nincs hiteles baloldali ideológia kapitalizmuskritika, az egyenlőség és igazságosság eszméjének határozott képviselete nélkül. A haladás, a fejlődés fogalmát is célszerű újraértelmeznünk, mint ahogy ezt a mértékadó szellemi központok is próbálják ma a világban.

Visszaadhatja az ideológia, a határozott szellemi arculat politikai rangját az emberek igénye a hitre, arra, hogy jobb, élhetőbb lehet a világ. Az egyenlőség és igazságosság eszméje meghatározza a hangsúlyokat, amelyek szerint a szociáldemokraták dönthetnek, mely társadalmi csoportok érdekeire figyelnek elsősorban. Másfelől a modernizációs elkötelezettség kötelezi a baloldalt arra, hogy tekintettel legyen a legprogreszszívebb munkavállalói rétegek és vállalkozói körök, az innovációs képességek birtokában lévők érdekeire. Ez a kettős szempont az, ami a néppárti jelleg megőrzése mellett szól. A szocialistáknak nem a legjobb helyzetben lévőkre érdemes figyelniük, és – más okból – nem érdemes nagy reményt fűzni a magukat a nemzeti középosztályhoz sorolók meggyőzéséhez sem. A szocialisták csak akkor lesznek vonzóbbak a fiatalok számára, ha azonosulási lehetőséget tudnak kínálni. Erre leginkább az igényes, sokszínű közösségi élet és kultúra alkalmas. Közösségi és civil háttér nélkül a politizálás csak a legelszántabbakra és azokra szűkül le, akik pusztán önmegvalósítási és karrierlehetőséget látnak benne. A baloldal nem hathat magukból hitet árasztó politikusok és olyan civilek nélkül, akik hitelesítik elkötelezettségüket a társadalom többsége, az „egyszerű” emberek mellett. Nem teljes értékű az a baloldal, amelynek nincs közösségi és kulturális formája, mert e kettő hiányában nem tudja magához vonzani, megszólítani azokat, akikért és amiért van: egy igazságosabb társadalomért.

A szerző a Politikatörténeti Intézet főigazgatója