Két hírt hiányolok. Az egyik, a minisztérium által korábban lefolytatott vizsgálat vezetőjének lemondatása.

A másik, a kiskunhalasi intézet vezetőjének, Simon Ilonának azon cselekedete, hogy mélyen előrehajolva kezet nyújt a munkáltatójának, megköszöni a beléhelyezett bizalmat, majd azonnal és visszavonhatatlanul, minden végkielégítés és jutalom nélkül lemond.

Teszi ezt azért, mondja, mert belátta, hogy alkalmatlan a rábízott ápoltak védelmére, nem veszi észre, mi történik a vezetése alatt álló intézményben. És, teszi hozzá, amikor jelzéseket kapott, hogy valami nagy baj van, ahelyett hogy a legnagyobb elszántsággal feljelentést tett volna a rendőrségen, egy kis himihumi vizsgálatot indított, ami persze azt hozta ki, amit szeretett volna hallani, hogy az ő intézete a lehető legjobb intézetek egyike.

Be kellett volna látnom, mondja még, szinte zokogva, hogy ha csak a tizede igaz, amit az ápolónők jelentettek, az is sokszorosa annak, amit egy intézményvezető egyáltalán elfogadhat. Nem akartam megvárni, hogy kirúgjanak, ha már emelt fővel nem távozhatok.

Ha ez a két hír megjelent volna, akkor megnyugodnék a mintegy nyolcezer pszichiátriai ápolt sorsát illetően. Mert ekkor a többi intézmény vezetője, meg a minisztériumi vizsgálódók belátnák, hogy itt bizony komolyan kell venni a dolgokat, nem szabad bárkiket ráengedni a betegekre ápolóként. Minden jelzésre figyelni kell, semmi mellett sem szabad becsukott szemmel elmenni.

Nem lehet megengedni, hogy a magatehetetlen betegeket bárki megalázza, főleg azok nem tehetik ezt meg, akiket azért fizetnek, hogy ápolják őket.

Ábrahám Zoltán Székesfehérvár