Képzeljük el, hogy a nemzetbiztonsági bizottság élén olyan párt embere áll, amelyik eddig megtörni igyekezett az állam erőszak-monopóliumát. Amelyik védi a kisebbségeket megcélzó gyűlöletkeltést. Amelyik folyamatosan revanshangulatot tart ébren a szomszéd országokkal szemben, nem törődve azzal, hogy ekként súlyosan sérti hatályos nemzetközi egyezményeinket.

A költségvetési bizottságot vezetve még nagyobb rálátást kaphatna a magyar demokratikus állam pénzügyeire, és adott esetben több hozzáférést is ezen a területen.

Ha meg az ifjúsági és sportbizottságnak adna elnököt a Jobbik, miként érintené ez az oktatást, jelesül a történelemtanítást? És így tovább.

Ez a szélsőség bejutott a demokrácia szívébe. Kordában tartására nem ártana valamit kitalálni (például: amelyik parlamenti párt nem jogkövető, mert betiltott egyesület mellett demonstrál a parlamentben, annak korlátozzuk működési lehetőségeit).

A probléma azonban egyfelől mélyebb, másfelől aktuálisabb, mintsem most konkrétan segíthetne a működési korlátozás „tűzoltómódszere” vagy a precíz jogi kutakodás az alkotmányozás eljárási és tartalmi lehetőségeinek tárgyában. (L. Miklósi Zoltán:A többség és az alkotmány. Élet és Irodalom, 2010/18., május 7.)

Réges régi tapasztalat, hogy a köz üdve nem minden esetben azonos a szavazatok számszerű megoszlásával. (Nem egy diktátor választás útján került hatalomra.)

További tanulság, hogy a demokrácia intézményi tisztségei semmiféle jótékony hatással nincsenek a demokrácia ellenségei re, az ilyen posztok nemhogy nem kötik őket, hanem egyenesen eszközök számukra zsarnokságuk összeeszkábálásához.

A weimari köztársaság végén egyáltalán nem szelídítette Hermann Göringet, hogy a Reichstag, a birodalmi gyűlés elnöke lehetett, sőt…

Szintén bebizonyosodott, hogy a demokráciát nem csupán az antidemokratikus erők demokratikus úton történő hatalomra kerülése fenyegetheti, hanem legalább annyira az is, ha a demokrácia saját védelmére nem demokratikus eszközt alkalmaz.

Megoldhatatlan feladvány? Minden próbálkozás veszett fejsze nyele már?

Mit tehetünk azért, hogy demokráciánk jogi előírásainak formális betartása ne jelentsen kapitulációt a barbárság, az embertelenség, az irgalmat nem ismerés, a másik értékeinek-alkotásainak – létjogosultságának! – tagadói, sárba tiprói előtt? Tényleg nem maradt más, mint esedezni politikusainkhoz? –mondván: „rendben van urak, hogy új darabon fáradoznak, új szereposztással, mindazonáltal tessenek tanúsítani némi mértéktartást a díszletek kiszemelésekor…”

Mert szerencsésebb nemzeteknél –mindennemű társadalmi viszály dacára – általános politikai közösség létezik a demokratikus alapértékekben való egyetértés tekintetében, amely kikerülhetetlen hatalomkoncentrációkor is védelem a diktatúrába átfordulás ellen (vö. a parlamentarizmus, a többpártrendszer működése az Egyesült Királyságban, az Amerikai Egyesült Államokban mindkét világháború idején).

Nálunk viszont kevesebb a legelő és közel se olyan dús a fű…

Fekete György tanár