A hagyományos felfogás szerint a nem megfelelően teljesítő gyerekek sorsa az évismétlés. Úgy képzelik, ha újból tanulják, amiből egy év alatt nem tudtak megfelelően teljesíteni, akkor majd képesek lesznek azt megtanulni, hiszen ismétlés a tudás anyja. Vannak, akik számára eredményes az évismétlés, és vannak, szerintem ők a többség, akiknél nem. Legalábbis az iskolai, tantárgyi követelményeket illetően. Olyannal is találkozhatunk – középiskolák tanárai a megmondhatói –, hogy akár többszöri osztályismétlés után is a tantervi követelmények teljesítése nélkül végzik el a gyerekek az általános iskolát. Átengedik őket „szín kettessel”, ami azt jelenti: vesződjön velük más.

Az évismétléssel jár, hogy az egy-két tárgyban nehezen haladó gyereknek az összes többi tárgy óráit is végig kell ülnie, akkor is, ha azok anyagát megfelelően elsajátította. Nem tudok semmiféle érvről, ami ezt megmagyarázná.

Hogyan kezelik az iskolák a gyerekek önbecsülését? Mennyire támogatják őket? „Olyan egyszerű segélyforrások tartoznak ide, mint egy második lehetőség, az, hogy értékelik a jó próbálkozást akkor is, ha az sikertelen volt, de mindenekfelett a lehetőség olyan párbeszédre, amely lehetővé teszi, hogy rájöjjünk, miért vagy hogyan nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy terveztük. Nem titok, hogy az iskola gyakran keményen bánik a gyerekek önbecsülésével, és egyre többet tudunk az ezzel kapcsolatos sérülékenységükről is.” Az iskolának a való világnál kevésbé fenyegetőnek kellene lennie, bátorítani: próbálják ki a dolgokat! (Bruner, Jerome: Az oktatás kultúrája, Budapest, 2004, 46. o.)

A bukás mélyen sérti az önérzetet, mint Karinthy Frigyesnél olvashatjuk (A bukott férfi). Persze a pótvizsga sem kutya, egész nyáron tanulni – vagy nem, de mindenesetre a pihenés, a regenerálódás, a szabad élet helyett folytonos feszültség…

Miért buknak meg gyerekek az iskolában? A szokásos magyarázat: lusta, trehány, rossz… De gondolkodnak-e a buktató tanítók, tanárok azon, miért? Miért lusta – mi az a lustaság? –, miért trehány, miért rossz? Ha ismét (hiszen ismétel!) ugyanabba a helyzetbe kerül, akkor miért változna meg? Kivéve persze, ha szerencséje van, és más szemléletű, őt megértő, segíteni tudó tanítóval, tanárral találkozhat. Vagy vég nélkül ismétel, esetleg megunja az iskola, és átengedi, hogy megszabaduljon tőle.

Lénárd Ferenctől hallottam: a bukott gyerek időzített bomba.

Kárpótlási lehetőségek az iskolai kudarcokért: a közösség többségével való dacolás, ami tiszteletet teremt a társak között. (Bruner, 2004, 46. o.) A bukott idősebb, nagy valószínűséggel erősebb és osztálytársainál több iskolán kívüli, „rosszgyerek”-tapasztalattal bír, jelenléte a verekedések, az agresszió, a deviancia veszélyeit hordozhatja. És szüksége is van erre, hiszen önbecsülését az iskola kínálta értékek körében nincs esélye megvédeni, számára beláthatatlan a sikeres teljesítés lehetősége. A tekintélyek, felnőttek, tanárok elleni lázadás hálás szerep, mellette állnak a sérelmeket átélt – s az iskolában ki ne élt volna át –, társak, ha nem is állnak ki mellette, drukkolnak neki.

Az iskolai segítés közismert módja a korrepetálás. Gyakran ugyanaz a tanár, ugyanolyan módon próbálja elérni, hogy a lemaradók jobbá váljanak. Az ismétlés éppen ezért – „ugyanúgy” – kevéssé mutatkozik eredményesnek. Ha hozzávesszük, hogy a korrepetálást a tanítási órákon túl tartják, fáradt gyerekekkel, nem csoda, hogy kétes az eredménye. És ez az ismétlés is újabb kudarcokkal járhat.

Tapasztalatom szerint alig-alig lehet mindenben lusta gyerekkel találkozni. Vannak olyan foglalatosságok, amire nem restek, sőt nagy odaadással végzik azokat. Minden egészséges gyerek aktív, és tevékenységre kész, ha nem így van, akkor az nagy baj. Hogyan juthatnak el odáig az iskolában, hogy lustának minősülnek? Korlátok, negatív jelzések, akár büntetések, személyes kapcsolataik eredménye a lustaság. Nyugodtan nevezhetjük kudarckerülésnek. Nem vállalkoznak olyan feladatokra, amelyek számukra beláthatóan nem teljesíthetőek. És ebból ered a trehányság is: miért tartsak rendet abban, ami nem érdekel, ami számomra átláthatatlan és értelmetlen.

De hát a gyerek aktív, és az aktivitása oda nem illő, az iskolai munkát zavaró tevékenység lesz annál, akinek az iskola semmi örömöt nem ígér. Ráadásul a zavarás sikeresnek is mutatkozhat, felhívhatja vele magára környezete figyelmét, és sikerként élheti át, hogy ő diktál, mert a felnőttek tehetetlenek vele szemben. Ellenségessé válik a viszony, elvész a segítés lehetősége.

Sokan buktatással próbálnak megszabadulni azoktól a gyerekektől, akikkel kapcsolatban tehetetlennek érzik magukat. De hát mit lehetne tenni, hiszen hajt a tananyag, és nincs eszköz a kezünkben –mondják a pedagógusok.

Valóban, a hagyományosan szervezett iskolában a nem megfelelően, nem időben teljesítő gyerekeknek „nincs helyük”. De akkor hol a helyük?

Minden pedagógus sikeres szeretne lenni, és ebben a törekvésében zavarják a mihasznák. De kérdés, mi a siker? Személyes döntés, hogy iskolai pedagógusok a „hivatalos” követelmények, a hagyományos normák teljesítését tekintik-e sikernek, vagy a gyerekek iskolai jól létét, egyénenkénti lehetséges előrehaladásuk elősegítését. Sajnos e két – szélsőséges – szemlélet nehezen egyeztethető össze. De azért törekedni kellene rá.

Kérdés, tudunk-e másképpen működni, mint az megszokott, mennyire kötnek meg a hagyományok.

A szerző egyetemi docens, a neveléstudományok kandidátusa