A 2004. decemberi népszavazás kérdésének egyik gyengéje éppen az volt, hogy bárki, aki a sokkal kisebb súlyú magyar igazolvány feltételeinek megfelelt, kérelmére további vizsgálat nélkül magyar állampolgárságot is kaphatott volna. E kollektív jogosultsággal óhatatlanul magyar állampolgári jogokhoz, védettséghez juthattak volna olyanok is (például határon túli bűnözők), akiket minden bizonnyal a kezdeményezők sem szeretnének állampolgáraink sorában látni. Tanulság, hogy magyarországi lakóhely nélküli állampolgárságot bizony csak egyedi elbírálás alapján adhatunk, és csak annak, aki ilyen lakóhelytől eltekintve állampolgársági jogunk minden más feltételének megfelel. A választójog magyarországi lakóhelyhez kötése pedig összhangban áll Alkotmányunkkal: „A Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező minden nagykorú magyar állampolgárt megillet az a jog, hogy az országgyűlési képviselők választásán választó és választható legyen, valamint országos népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen.”

Vannak azonban további kérdések is, melyeket már elhangzott külföldi reakciók miatt sem söpörhetünk szőnyeg alá. Ezekkel Martonyi János azért is biztosan számol, mivel az Orbán-kormány külügyminisztereként 2001. november 21-én Brüszszelben az Európa Tanács főtitkáránál ő helyezte letétbe csatlakozásunkat az állampolgárságról szóló, az Európa Tanács által 1997. november 6-án meghozott Európai Egyezményhez. Előtte a kormány nyilván mérlegelte az egyezmény tartalmát és csatlakozásunk lehetséges következményeit. Az Országgyűlés az egyezményt még szintén az Orbán-kormány idején jogrendszerünkbe iktatta a 2002. évi III. törvénnyel. Bárki utánanézhet benne az alábbiak pontosságának.

A népszavazási kérdés megfogalmazói nem fi gyeltek eléggé az egyezményre. A kampány során pedig többen meg voltak győződve, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgársága csak a magyar választókon múlik, senki más bele sem szólhat, még addigi állampolgárságuk állama sem. Ma is mennyien hiszik ezt!

Csakhogy az egyezmény – egyben hatályos magyar törvény – egészen mást tartalmaz. Védi a család egységét, a házasságkötés, születés miatt biztosított többes állampolgárságot, de nem véd bármilyet: „minden állam szabadon döntheti el, hogy belső jogában milyen következményeket fűz ahhoz a tényhez, hogy egy állampolgára egy másik állampolgárságot is megszerez vagy azzal rendelkezik”. A 7. cikk konkrétabban is megfogalmazza, hogy azt, aki saját kérésére, önkéntesen vesz fel másik állampolgárságot, addigi állama akár meg is foszthatja korábbi állampolgárságától. Lehet, hogy erre sohasem kerülne sor. De kiszámíthatatlan, milyen belpolitikai változások következnek be szomszédainknál, ki mikor veszi elő a nacionalista „magyarkártyát” – különösen ha az általunk is felvállalt európai normákkal összhangban teheti. E veszély megelőzése nélkül a belelkesült, de kellően nem tájékoztatott határon túli magyarok önkéntes döntésükkel későbbi kiszolgáltatottságukat, jogfosztásukat idézhetnék magukra szülőföldjükön. Márpedig az ő létbiztonságuk nem válhat politikai játékszerré.

Többen más országok állampolgársági törvényeire hivatkoztak. Csakhogy az Egyezmény az átmeneti rendelkezései között ezt is tartalmazza: „Az egyezmény rendelkezései nem sérthetik a belső jog és a kötelező érvényű nemzetközi dokumentumok azon rendelkezéseit, amelyek már hatályban vannak vagy hatályba léphetnek, és amelyek alapján az érintett személyeknek állampolgárság vonatkozásában előnyösebb jogokat biztosítanak vagy biztosítanának.” Az egyezményhez való csatlakozással lemondtunk arról, hogy később az abban foglaltaknál előnyösebb jogokat biztosítsunk. Akkor sem tehetjük, ha az idézett átmeneti rendelkezésre tekintettel más országokban hatályban maradhattak ilyen korábbi megoldások.

Ha valaki átköltözik Magyarországra, és úgy kap magyar állampolgárságot, korábbi államának nem okozhat különösebb gondot, hogy megtartja-e vagy sem addigi állampolgárságát. Ha viszont a lakóhelyén marad, és így kíván magyar állampolgárrá is válni, így kap magyar állampolgári védettséget, akkor meg kell találni az összhangot addigi életének környezetével, jogi feltételeivel. Nyilvánvaló tehát, hogy a többes állampolgárság más államokat is érint. Az Egyezmény aláírása óta ezt végképp nem vitathatjuk. Szomszédaink megkerülésével, egyoldalúan csak a kérelmezők súlyos kockázatára adhatunk magyar állampolgárságot.

De vanmegoldás.Már 2004-ben egy írásomban a spanyol alkotmány bevált példájának követését javasoltam. Eszerint: „Az állam a kettős állampolgárság megadására vonatkozó szerződéseket köthet az ibéroamerikai országokkal, illetve mindazokkal az országokkal, amelyeket különleges kapcsolat fűzött vagy fűz Spanyolországhoz. Ezekben az országokban a spanyolok eredeti állampolgárságuk elvesztése nélkül honosíthatók még akkor is, ha az említett országok saját állampolgáraik számára a viszonosság elve alapján nem ismerik el ezt a jogot.”

A spanyolok kevésbé kényes helyzetben sem tették ki leendő kettős állampolgáraikat veszélynek: akkor adnak a határon túl élőnek spanyol állampolgárságot, ha államával ennek lehetőségéről már szerződést kötöttek. Ez egyben az érintett országok megbecsülését is jelenti, megelőzi a nemzetközi konfliktus lehetőségét.

Kövessük a jó példát, mely kulturált megoldást kínál, s a határon túl élő magyarokat nem szolgáltatja ki esetleges nacionalista túlkapásoknak, az egyezményben biztosított jogokkal való visszaéléseknek.

Lehetséges jogtechnikai megoldás, hogy a törvényt általános hatállyal hozzuk meg, de a konkrét ügyben a kérelmező akkor kaphatja meg a magyar állampolgárságot, ha megfelel a spanyol minta szerinti további feltételnek, vagyis hatályba lépett az addigi állampolgársága szerinti államával kötött megállapodásunk, mely garantálja, hogy korábbi állampolgárságától, egyéb addigi jogaitól magyar állampolgársága miatt nem foszthatják meg. A diplomácia dolga, hogy ehhez a megoldást megtalálja.

Még egy megoldandó kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, ami itthon kelthet feszültséget. A nem magyar állampolgárságú bűnelkövetőket bíróságaink gyakran kiutasítják, magyar állampolgárt viszont nem utasíthatnak ki. Eddig csak Magyarországon élő kérelmező kaphatott magyar állampolgárságot, ezért jelenleg a hatóságnak csak azt kell vizsgálnia, hogy a magyar jog szerint büntetlen előéletűnek számít-e. Ha erre a potenciális joghézagra nem figyelünk előre, a bűnözők visszaélhetnek a figyelmetlenségünkkel. Ők ráadásul általában mozgékonyabbak, élelmesebbek, mint az átlagos állampolgárok. Számolnunk kell azzal, hogy számosan igényelnék a magyar állampolgárság előnyeit. Ezért a kedvezményes honosításkor vizsgálnunk kellene azt is, hogy a kérelmező a lakóhelye szerinti országban is büntetlen előéletű-e.

A kampány elmúlt. Mind állampolgársági jogunk, a magyar államhoz kötődő legáltalánosabb jogviszonyunk komolysága, mind pedig a határon túl élő magyarok egzisztenciális biztonsága megkívánja, hogy az új törvény minden későbbi lehetőséggel, akár veszélyhelyzettel számoljon. Nem engedhetünk meg végiggondolatlan rögtönzéseket, de arra is felelőtlenség lenne számítanunk, hogy a másik fél figyelmét esetleg elkerüli, mit vállalt a magyar kormány az egyezményben.

A szerző jogász