Ungváry Rudolf már az országgyűlési választások első fordulója előtt terjedelmes cikket tett közzé a HVG hasábjain Történelmi lecke öregfi úknak címmel, mely visszhangot keltett a hazai, sőt a külföldi sajtóban is. Ungváry a választások után megismételte: aggódik, mert olyan nézetek kaptak lábra, „amelyek a nemzet egy részének kitaszítását célozzák” (Az egypárti „demokrácia” győzelme, április 13.).

Az írás arra figyelmeztet, hogy ha a Fidesz megszerzi az abszolút, netán a kétharmados többséget, újjászülethet a két világháború közötti politikai berendezkedés, az „autoriter többpártrendszer” a leválthatatlan, centrális helyzetű kormánypárttal. Szerzője figyelmen kívül hagyja, hogy a Horthy-rendszer 1919–1920-ban, a vesztett háború és a kommün utáni kényszerhelyzetben, az antant támogatásával jött létre, és előbb a különítményesek terrorjával, majd a nyílt választójog intézményével „betonozta be” magát. Viszont 201o áprilisában a magyarok szabadon fejezték ki az akaratukat, és ha négy év múlva elégedetlenek lesznek a kormányzással, minden további nélkül leválthatják a Fideszt.

Honnan fakad Ungváry leküzdhetetlen viszolygása a Fidesztől és általában a mérsékelt jobboldali kormányzástól? Holott úgy véli, a jobboldali többségű magyar társadalmat inkább képes a reformok elfogadására bírni egy jobboldali kormány, mint próbálta, hiábavalóan, a ballib-koalíció. Miért nem örül annak, hogy Magyarország esélyt kaphat a kilábalásra a válságból? Az ok kézenfekvő: Ungváry társaságbeli szépíróként, művészként viszonyul a magyar társadalom jobboldali fordulatához. Pedig több előző írásában is kitért arra, ahogy most is, hogy a CDU–CSU-kormányzás alatt Németországban sikerült visszaállítani a demokráciát, és valóságos gazdasági csodát végrehajtani. Valószínűleg hasonlóan pozitív folyamatok mentek volna végbe Magyarországon is, ha az 1945 novemberében abszolút többséget szerzett Kisgazdapártot nem „szalámizzák” le a kommunisták, nem juttatják diktátori hatalomhoz Rákosit.

Ungváry ellenérzéseiben amagyar humán értelmiség krémjének mentalitása köszön vissza, mely a demokrácia legfőbb ismérvének a fejlett művészi ízlést tartja, s számára a diktatúra, s általában a „tömegek uralma” a primitív bunkóságról, a nacionalista giccsről ismerszik meg. Ebből kiindulva, azok a pártok, melyek a nemzeti érzésre igyekeznek alapozni a politikájukat, eleve gyanúsak, hisz olyan kulturális eszményt próbálnak elfogadtatni a társadalommal, mely napjainkban, elsősorban az esztéták számára, kirekesztő ideológiákhoz kapcsolódik és idejét múlta.

A Fidesz 1998 és 2002 közötti kormányzása a rendszerváltás utáni két évtized viszonylag legeredményesebb időszaka volt: a magyar gazdaság egészen jól prosperált, a költségvetés deficitje legalább szinten maradt, a külföld szemében a térség „élenjáró országa” voltunk. De mindez nem sokat nyomott a latban a „ballib” humán értelmiség szemében, melynek ízlésén gyógyíthatatlan sebet ejtettek a milleneumi ünnepségek kenetteljes frázisai, a zászlók lobogtatása, no meg a Orbán legsúlyosabb bűneinek egyike, a „koronaúsztatás”.

Ezek a soha el nem évülő szörnyűségek élesebben megmaradtak a posztmodern művészvilág emlékezetében, mint a következő nyolc év dilettantizmusa, vagy akár az őszödi beszéd, melyet legjelesebb íróink egyike „retorikai csúcsteljesítménynek” nevezett. Ha a szándék jó és nemes – márpedig elképzelhető-e, hogy baloldali politikusoké ne legyen az? – a megvalósulás hiányosságain nem szabad fennakadni. Bezzeg, ha a Fidesz-kormány produkcióiról esik szó! Ismerős kérdés és válasz az elmúlt nyolc év társalgási beszélgetéseiből: „Megépült a Nemzeti? Igaz, de úgy néz ki, mint egy giccses esküvői torta!”

A Fidesz most kormányozni fog. Várható, hogy a legrövidebb időn belül fellángol a „kulturkampf”, a publicisták ízekre szedik majd a jobboldali politikusok mondatait, bírálni fogják az „Orbán-rezsim” ízlését, önmérsékletét és erkölcsi tartását. A bírálók ellentmondásosnak tartják majd a kormány céljait, az eredményeit pedig keveslik. Sokkal magasabbra teszik majd a mércét, mint a baloldali kormányok esetében, amikor még a kormányfő ripacskodó produkcióit is elnézően kezelték.

A humán értelmiség kíméletlen kritikát gyakorol majd a jobboldali, tehát eleve viszszaélésre hajlamos és a múlt összes démonait felidéző hatalom felett. Mondhatni, ez a dolgok rendje. Ungváry még a politikai rajt, a kormány megalakítása előtt leadta a kultúrharc első lövését. De ezen nem szabad fennakadni, hisz az értelmiség legfontosabb feladata, hogy bíráljon. A Fidesz politikusainak pedig az, hogy felszámolják a súlyos társadalmi és gazdasági válságot, és közben ne adjanak a koronaúsztatáshoz hasonló okot az epés kritikára.

A szerző újságíró

Lőporfüst

A magyar jobboldal populista része nem üzeneteinek esztétikai formájával, hanem politikai tartalmával ad okot a bírálatra. Pelle János ezekre nem tér ki, hanem megpróbálja őket láthatatlanná tenni.

Miért is nem támogatom ezt a jobboldalt? „Az ok kézenfekvő: ...íróként, művészként viszonyul a magyar társadalom jobboldali fordulatához" - írja rólam Pelle. Ez valami hiba volna? „Elsősorban az esztéták számára" kapcsolódik kirekesztő ideológiákhoz a jobboldali ellenzék vezérének az a gyalázatos állítása, hogy „a magyar kormány alkotmányos törvényeinek ellenére idegenszerű, s nem nemzeti befolyás alatt áll"? Csak a „fejlett művészi ízlést" sérti, hogy ugyanez a vezér saját pártját és híveit azonosítja a hazával? Csak „a posztmodern művészvilág emlékezeté ben" jelent veszélyt Orbán minapi fejtegetése, miszerint: „...létre kell jönnie egy nagy kormányzópártnak, s ezáltal „egy centrális politikai erőtérnek, mely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza... és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességében képviseli." (Elismerőn csettintenek: Kádár, Castro, Lukasenko!)

Ha valaki viszolyog mindattól, amit a Fidesz vezére kinyilvánít, akkor egyáltalán nem a mérsékelt jobboldaltól viszolyog (ahogy Pelle állítja), hanem azoktól, akik azt hiszik, létezhet bármi a világon, ami puszta léténél fogva, „a maga természetességével” képviselne nemzeti érdeket. Lehet ez bármiféle mérsékeltség és demokrácia alapja? „Miért nem örülök annak, hogy Magyarország esélyt kaphat a válságból kilábalásra?” – kérdezi Pelle. Miből tudható, hogy lesz kilábalás? Hiszen még most, a választások után sem ismerhetők a győztes konkrét tervei. Miféle demokratikus esélyt kap Magyarország a „kilábalásra”, ha az eredménye egyetlen párt túltengése lesz?

A politikus minden szaváért felelős.A felelősség kérdését Orbán úgy „oldotta meg”, hogy amikor nála a minap egy riporter az általa megfogalmazott „centrális erőtérre” rákérdezett, Orbán úgy tett, mintha ezt a fogalmat mások dobták volna be a köztudatba: „…nem ilyen elméleti kérdésekkel kell foglalkozni”, válaszolta. Bizony az is jelent valamit, ha valaki ilyen ember.

Pelle a koronaúsztatás kiemelésével azt sugallja, hogy a Fidesz felelős politikusa által elhangzott demokráciaidegen kijelentések efféle véletlenszerű, nem igazán jellemző események, a Fidesz holdudvarának egyes tagjai által a baloldaliakra és liberálisokra szórt patkányozással, fekáliázással, bacilusozással együtt. Ilyen a „mérsékelt jobboldaliság”? Mintha a jobboldal eme része a győzelmét követően mindettől ripsz-ropsz eltekintene, nem adva tovább okot a kényes ízlésűek „epés kritikájára”.

Csak hát madár tolláról, ember meg a szaváról ismerszik meg. Mégiscsak jelent valamit, hogy a magyar jobboldalnak olyan elitje van, mely idegenszerűzik, vezére „centrális erőteret” emleget, a baloldallal összefüggésben genetikus kódoltságot sejtet (miközben nyilvános vitára sem áll ki politikai ellenfeleivel).

Az „idegenszerűtől” nem a kifinomult esztétikai műveltség okán szorul össze a gyomor, hanem azért, mert ennek a jelzőnek félelmetes múltja van: ha politikus használja, felelős e jelző XX. századi történelmi hátteréért is. Hisz nem hülye: pontosan tudja, mit miért mond. Ez azért nyugtalanító lehet annak is, aki nem művész, nem humán értelmiségi, hanem esztergályos vagy mérnök.

„Várható, hogy… bírálni fogják az »Orbán-rezsim« ízlését, önmérsékletét és erkölcsi tartását.” Miből is következik előre ez az „ízlés, önmérséklet, erkölcsi tartás”? Nyilván a vezérből és a pártjából, amely ezt is a „maga természetességével” képviseli.

A kirekesztő ideológiák persze Pelle Jánosnak sem lehetnek kellemesek; s hogy ne kelljen félnie tőlük, lő egyet: azokra, akik ennek az ideológiának a megnyilvánulásaira rámutatnak. Hogy eltakarja a lőporfüst azt, amit nem akar meglátni.

Ungváry Rudolf

– Hiába, a memóriám már nem a régi.Muszáj feljegyeznem a gorombaságokat, amik most az átmeneti időben eszembe jutnak, hogy majd az új kormányt is szidni tudjam, amint megalakul!