A konzervatívok nyertek ugyan, de a mandátumaik száma még kispárti támogatással sem elegendő a kormányzóképes többséghez. A munkáspártiak – 1997 óta először – veszítettek, de nem olyan mértékben, ami kizárná őket a kormányképességből.

A liberális demokraták az előzetes jóslatokhoz képest kiábrándítóan szerepeltek, ám minthogy a két nagy párt egyike sem képes egyedül kormányozni, nélkülük nincsen a továbbiakban Nagy-Britanniának stabil kormánya. Voltaképpen az az egyetlen igazi kérdés, ki mellé állnak, illetve mit kérnek cserébe egy koalíciós megállapodásért (amely brit földön gyakorlatilag ismeretlen) vagy a külső támogatásért.

A liberálisok ideológiai értelemben jóval közelebb állnak a Munkáspárthoz, mint a konzervatívokhoz, de ez Európában nem újság. Konkrét cselekvés sem következik belőle, puszta számításból nem. Ha a két, mondjuk így, balközép párt „összeáll”, abból még mindig nincs meg a stabil kormányzáshoz szükséges többség. A liberálisok a szocikkal egy bizonytalan jövőjű kormányzásba szállnának be, még akkor is, ha az északír liberálisok és a konzervatívokkal zsigerből szembehelyezkedő skót és walesi nacionalista pártok velük tartanának.

Ezzel szemben egy konzervatív/liberális koalíció szilárd parlamenti többséget biztosítana Nagy-Britannia jövendő kormányának. Noha fura talán, hogy olyasvalaki, mint én, egy ilyen formáció mellett érvel, nehezen vitatható azonban, hogy abban a módfelett kiélezett, hogy azt ne mondjam, tragikus gazdasági-költségvetési állapotban, melyben a britek találják magukat, az ország számára nincs nagyobb jótétemény, mint egy cselekvő- és döntőképes kormány. És Európa számára sincs.

Kicsit sarkítva a dolgokat, azt mondhatnám, még csak az kellene nekünk (magyaroknak is), hogy a kontinensre a görög pénzügyi válság után rátelepedjék egy tartós brit belpolitikai bizonytalanság, ennek összes piaci következményével egyetemben. Márpedig egy szinte bármikor felborítható munkáspárti/liberális koalíció ilyesvalamit ígérne.

Mindezt előre bocsátva, ám mondandómat némiképp más irányba terelve, azt kell sajnos közölnöm, hogy a királycsináló liberálisok számára ma – akár történelmileg is – nincs fontosabb kérdés, mint a választási rendszer reformja, noha annak a brit gazdaság égető problémáihoz semmi köze. Ők megint ott vannak, ahol mindig is voltak: megszerzik az összes szavazat majdnem egynegyedét, és a mandátumok tizede sem jut nekik. A brit rendszerben ugyanis minden szavazat elvész, amelyet nem a körzetben győztes jelöltre adnak le. Ha az mondjuk 35 százalékkal nyer, akkor 65 százaléknyi szavazat válik semmivé.

Nincs arányosság, de méltányosság se. Ebből az következik, hogy a brit liberális demokratáknak az a partner a legjobb, amelyik mielőbb keresztülviszi a rendszer arányos reformját. Gordon Brown miniszterelnök, a vesztes Munkáspárt vezére ezt a nagy jótéteményt máris odaígérte nekik, éspedig sürgősségi alapon. Kevesebbet ennél a konzervatívok sem kínálhatnak fel, különben még csak nem is remélhetik, hogy a liberálisok összebútoroznak velük, bármit kívánjon is a nemzeti érdek.