Ezt olyan periódusban mondta a kisgazda politikus, amikor egy baloldali kabinet takarékoskodott, és a jobboldali ellenzék próbálta fékezni a zöldhatóság leépítését. Most fordult a kocka, és az olcsó állam ideáját a jobboldal igyekszik a gyakorlatba átültetni.

Ugyancsak látszatintézkedésekkel.

Itt van például a most megszüntetett környezetvédelmi minisztérium ügye. Ezen nagyjából a miniszter fizetését lehet megspórolni – hiszen a feladatok a hozzájuk tartozó államtitkárságokkal mind megmaradtak. De elég egyetlen nagyobb uniós zöldprojektről lemaradni – mondjuk azért, mert azon a brüsszeli tárgyaláson, ahol a programról szó esik, nem szakértő kormánytag, hanem esetleg a környezetvédelem ellenében az energiaiparnak vagy a nagyüzemi mezőgazdaságnak szurkoló csúcsminiszter képviseli az országot –, és máris lehet számolni a veszteségeket.

Aki az államkasszán akar takarékoskodni, annak nem a minisztériumok vagy az Országgyűlés háza táján kell körülnéznie, ott ugyanis legfeljebb aprópénzt talál. Egy Gyurcsány Ferenc nevű egykori miniszterelnök is előállt a kisebb parlament ötletével, és kiszámolta a lehetséges megtakarítást: ha 386 főről 199-re csökken a létszám, éves szinten 3 milliárd forintot lehet spórolni.

Szép összeg – különösen a kampányidőszakban mindig előkerülő lélegeztetőgép- vagy iskolaikréta-valutában számolva –, de a nagypolitikában nem tétel. Magára az átszervezésre meg azokra a tanulmányokra, amelyek a reformot megalapoznák, garantáltan többet költenének.

Ha olcsó államot akarunk, először is a közbeszerzéseket kell tisztába tenni. Hogy csak egy példát említsünk: az Állami Számvevőszék adatai szerint az elmúlt három évben 800 milliárdot költött a költségvetés autópályákra, finoman szólva nem kielégítő ellenőrzés mellett, gazdaságossági kontroll nélkül. Ha itt csak minden ötödik forintot loptak el – ami a hasonló volumenű magyar beruházások becsült korrupciós hányadosának alsó értéke –, az 160 milliárd forint. Ennek a töredékét sem fordítjuk évente a kormány, az Országgyűlés és az összes önkormányzat működésére.

A második lépés a kampányfinanszírozás rendbetétele lehetne. A téma nemzetközi szakirodalma szerint a pártcélokra elsíbolt minden egyes forintból csak néhány fillér kerül a pártkaszszákba, a többit menet közben valaki zsebre teszi. Ahhoz a hatnyolc-tízmilliárdhoz, amibe egy választási kampány kerül, legalább a tízszeresét el kell lopni.

Ha pedig a közbeszerzők és a pártok kasszáival végeztünk, kezdődhetne a matek az egészségüggyel, a nyugdíjjal, de már csak az előző két körben megtakarított összeg felkerekítése érdekében. Azután zárásképpen még ki lehetne rúgni egy-két minisztert, hogy a közönség is jól szórakozzon.