A köznyelvben csak „népességnyilvántartónak” nevezett főhivatal (KEKKH) elnökhelyettese március közepén levélben fordult az ország minden jegyzőjéhez, hogy a lakcímbejelentések és -kijelentések körül eluralkodott anarchia néhány területén esetleg rendet teremtsen. Egy fontos, a társadalombiztosítási ellátásokra való jogosultságot szabályozó tavalyi törvénymódosítás következtében egyszerre csak előbukkant az a probléma, hogy sok ezer polgár nem rendelkezik (állandó) bejelentett lakóhellyel, hanem csak tartózkodási hellyel.

Márpedig akinek nincs bejelentett (állandó) lakóhelye, az az új társadalombiztosítási szabályok alapján, a Pénzügyminisztérium és az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium állásfoglalása szerint nem tekinthető belföldi személynek! Az ilyen állapot mind az állampolgári kötelezettségek, mind a jogosultságok tekintetében szabályosan „társadalomkívülivé” teszi az embert.

De hogyan állhat elő az a helyzet, hogy egy polgárnak egyszerre csak nincs semmilyen (állandó) bejelentett lakóhelye?! Nagyon sokféleképp és nagyon egyszerűen. A legegyszerűbben úgy, hogy az illető elköltözik az egyik helyről a másikra, ahonnan elköltözött, onnan kijelentkezik, viszont az új helyen nem jelentkezik be.

Persze a törvény szerint az új helyen – feltéve, hogy ott életvitelszerűen, hosszabb ideig él – be kellene jelentkeznie, de ezt vagy nem teszi valamilyen okból, vagy nem teheti, mert a kialakult „jó szokás” szerint a tulajdonos, vagy a főbérlő egyszerűen nem járul hozzá a bejelentkezéshez. Márpedig a mai jogszabályok szerint hiába lenne köteles valaki bejelentkezni, akárcsak tartózkodási helyként három munkanapon belül (!), ha más az ingatlan tulajdonosa, a tulajdonos, vagy főbérlő aláírása nélkül ezt nem teheti.

A törvény ugyan évtizedek óta kimondja, hogy „a lakcímbejelentés ténye önmagában a lakás használatához fűződő, valamint egyéb vagyoni jogot nem keletkeztet, és nem szüntet meg”, az emberek többsége mégis, a mai napig „fél bejelenteni” nemcsak bérlőjét, aki után nem szeretne adót fizetni, de élettársát, együttélő rokonát, ismerősét is. Holott e bejelentésnek a tulajdonosra nézve semmilyen jogkövetkezménye nem lenne.

De elveszítheti valaki úgy is az (állandó) bejelentett lakóhelyét, hogy miután elköltözött, ugyan ő nem jelentkezik ki, de a jegyző egy idő után „fiktiválja” a ténylegesen ott nem lakó bejegyzett (állandó) lakóhelyét, majd tartózkodási hely létesítésekor törlik is a fiktív lakcímet.

Jó esetben „csak” állandó bejelentett lakóhelye nincs az ilyen polgárnak, de be tudott jelentkezni legalább tartózkodási helyre (korábbi nevén: ideiglenes lakcímre).

Hát ennek a vircsaftnak most már vége! A Hivatalok kiderítették – elolvasták a törvényt –, hogy bizony tartózkodási helyet nem szabadna bejelentenie annak, akinek nincs bejelentett (állandó) lakóhelye. Gyorsan meg is nézték, vajon hány olyan polgár lehet, akinek a népességnyilvántartásban szerepel bejelentett tartózkodási helye, pedig nincs is bejelentett (állandó) lakóhelye: első átnézésre is majdnem negyvenezer ilyen polgárt találtak.

Ennyi esetben inkább a tényleges élethelyzetre figyelmeztek, s kevésbé a törvényi előírásra – vagyis hibáztak. Márpedig az elkövetett hibákat – akár utólag is, de – ki kell javítani: a „népesség-nyilvántartó” központi hivatala elnökhelyettesének jogszabályt idéző felhívása szerint „a nyilvántartást vezető hatóság hivatalból köteles a jogszabálysérő bejegyzést törölni…”, még akkor is, ha ez a helyzet ugyanazon elnökhelyettes szerint az „eljárás során alkalmazott helytelen joggyakorlatnak köszönhetően” állt elő.

E „jól átgondolt” és „frappáns” megoldás következtében most folyik több tízezer polgár tartózkodási helyének törlése, megfosztva ezzel e polgárokat maradék jogosultságaiktól is. Ők hivatalosan teljesen „lakcím nélküliekké” válnak. A főhivatali felhívás következtében néhány hete már hiába megy a polgár az ügyfélszolgálatra, hogy legalább jelenlegi tartózkodási helyét bejelentse, ha nincs (állandó) bejelentett lakóhelye, akkor tartózkodási helyet nem létesíthet. Punktum.

Márpedig aki „lakcím nélküli”, az nem élhet választójogával, a társadalombiztosításnál megszűnik „belföldi” státusza, előbb-utóbb megfosztják taj számától, nem részesülhet semmilyen ingyenes egészségügyi ellátásban, segélyt sincs honnan kapnia, illetőség hiányában nem tudja hol elintéznie az ügyeit, nem találja meg a posta, sem a bírósági megkeresések, jogfosztottá válik. A magyar jog szerint hivatalosan hajléktalan lesz, holott jó esetben még valamilyen lakásban lakik. „Csak” lakcíme nincsen.

Az intézkedést megalapozó állásfoglalásokat elkészítő minisztériumok néhány „aprósággal” nem foglalkoztak. Nem foglalkoztak azzal, hogy talán az egymásnak jelenleg teljesen ellentmondó jogszabályokat kellene inkább összehangolni. (Minimálisan a szociális, a társadalombiztosítási, a népességnyilvántartási, a választási és népszámlálási, a közigazgatási eljárási jogszabályokat.) Nem foglalkoztak azzal sem, hogy vajon a mai világban hogyan is kellene értelmezniük az embereknek, vagy a jogalkalmazóknak az olyan vaskos jogi alapdefiníciókat, hogy „a polgár lakóhelye annak a lakásnak a címe, amelyben a polgár él.”, s ebben a tekintetben „lakásnak” kell tekinteni bármilyen fajta helyiséget, ha ott polgár él, illetve „a polgár tartózkodási helye annak a lakásnak a címe, ahol – lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül – három hónapnál hosszabb ideje tartózkodik.”

Már régen el kellett volna dönteni, hogy a lakcímbejelentés a pillanatnyi és valós élethelyzetet tükrözze-e inkább, és ez kizárólag az érintett polgár joga és kötelezettsége legyen-e, vagy pedig az lenne az elv, hogy minden magyar állampolgárnak legyen legalább egy bejegyzett és nyilvántartott (állandó) lakcíme, függetlenül attól, hogy ténylegesen, folyamatosan egy bizonyos állandó lakóhelyen él-e, vagy éppen erre momentán nincsen módja.

Azt is kérdezhetnénk, hogy legyen-e mindenkinek legalább egy lakcíme, ha már nincsen mindenkinek tényleges otthona. Vagy az otthontalanoknak tényleg ne legyen még lakcímük sem!?

A szerző szociálpolitikus

– Az otthonról már rég lemondtam. Az otthonosságról még nem Marabu rajza