A Fidesz kétharmados többsége vagy javít, vagy nem a határon túl kisebbségben élő, zaklatott magyarság helyzetén azzal, ha a párt tartja magát ígéretéhez, és állampolgárságot ad nekik.

Az idő majd eldönti, mivel ehhez hasonló helyzetre még nem volt példa. És vajon a Fidesz elsöprő többsége jót tesz-e majd a magyar demokráciának, különösen a demokrácia minőségének? Nos, erről már van tanulságos példánk: Orbán Viktor első miniszterelnöki ciklusa.

Éppen ez az, ami nyugtalanít engem, a több tucat magyar rokonnal bíró amerikait, aki külföldi tudósítóként hat évig Budapesten élt, négy éve pedig a szomszédos Szlovákiából tudósít.

Azokban az elemzésekben, amelyek megpróbáltak magyarázatot találni a Jobbik feltűnő térhódítására, kevés szó esett az elmúlt évtizedben a sajtóban és a parlamentben egyaránt elburjánzó uszításról és gyűlöletről a kisebbségekkel és a politikai ellenfelekkel szemben.

Az én hazámban, az Egyesült Államokban is átitatja a társadalmat az egyes politikusok, kommentátorok szájából áradó gyűlöletbeszéd, mely a hallgatóság legmélyebb félelmeit mozgósítja, és a félelem új forrásait fakasztja fel. A különbség az, hogy Washingtonban még néhány felelősen gondolkodó republikánus is fellép ez ellen, és kimondja: „Van egy határ, amit nem szabad átlépni”.

Amikor majd a parlament üléstermében a Jobbik ott liheg a nyakában, tesz-e majd Orbán bármit, hogy csillapítsa a démonizálás szenvedélyét, amely szétszakítja a magyar demokráciát? Miként reagál majd, ha reagál egyáltalán, amikor a Jobbik rádobja az első verbális gránátokat a „cigány bűnözőkre” vagy az „izraeli tőkésekre”. Nehéz derűlátónak lenni, mivel tíz évvel ezelőtt maga Orbán is szította az efféle szenvedélyeket.

2000 februárjában például magam is írtam a Szabad Európa Rádió számára arról, hogy Orbán hallgat, miközben fideszes kollégái és mások a hitleri éra szókincséből vett jelzőkkel – kozmopolita, kommunista zsidó, idegenszívű – illetik ellenfeleiket. Orbán csendben maradt akkor is, amikor egyesek megpróbálták tisztára mosni Magyarország szerepét a holokausztban, viszont feltűnően rokonszenvezett a félelemkeltő Jörg Haiderrel, miközben Brüsszel bojkottálta az osztrák kormányt, melybe bevették a szélsőjobboldali vezér pártját.

Miközben látszott, hogy a magyarok jelentős része elutasítja a gyűlölködő hangnemet, a következmények hiánya miatt átszakadt a gát. Ezek voltak a magyar demokratikus fejlődés kritikus pillanatai. Orbán előtt ott állt a lehetőség, hogy világosan állást foglaljon a rossz és a jó között, s ő a rossz útra lépett.

Ahogy a korábbi máskéntgondolkodó, majd SZDSZ-es politikus, Haraszti Miklós mondta nekem, mielőtt az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadságot felügyelő megbízottja lett: „Ezek mélyen kódolt üzenetek voltak, hogy a szélsőjobb lássa, merre is húz a Fidesz szíve”.

De nem csupán a szélsőjobb kapta meg ezeket az üzeneteket: megrázó, hogy a ma felnövő magyar tizenévesek – és a demokratikus jobboldal hívei – közül sok ezren vélik tökéletesen elfogadhatónak, hogy „cigánybűnözésről” beszéljenek. Nekik még elnézhető, ha bedőlnek a Jobbik árnyaló megjegyzésének: „nem az összes cigányról beszélünk”. Persze, hogy nem. Csak a rosszakról...

Megértem az erre érkező reflexszerű reakciót: a holokauszttagadás vagy a kisebbségek elleni izgatás kriminalizálásának a szándékát. Igen, az ideális válaszlépés az oktatás, a célnak és az életkornak megfelelő iskolai tananyag lenne. De természetesen évekbe telik, amíg ennek hatása szétszivárog a társadalomban.

Sokkal közvetlenebb hatása lenne annak, ha Orbán Viktor mint több millió szavazó és gyermekeik példaképe nyilvánosan elmondaná, miként hat a gyűlöletbeszéd, elmondaná, hogy kilép a méltányos kritika, a civilizált vita kereteiből az, aki egy embercsoport egészének kollektív bűnösségét emlegeti. Különösen, ha a célja a hallgatóság feltüzelése, ha agresszivitásra, erőszakra buzdít.

A Jobbik nagyobb fenyegetést jelent, mint tíz éve a MIÉP. Ha Orbán hasonló stratégiát követ, mint akkor, azaz nem szól semmit, abból a közönsége arra következtet: „nincs ezzel semmi baj”.

Mindezzel szembenézni nem lehet egyedül Orbán felelőssége. Nemrégiben beszélgettem egy emberi jogi aktivistával itt Szlovákiában, ahol a szélsőjobboldalt vezető Jan Slota – a kormánykoalíció tagja – komoly politikai tőkét kovácsolt a magyar és roma nemzetiség ostorozásából. Ez az aktivista azt mondta: olyan légkör alakult ki, amelyben, úgy tűnik, a magyarokért csak magyarok, a romákért csak romák, a zsidókért pedig csak zsidók szólalnak fel. Túl kevés itt az olyan nemes gondolkodású ember, aki kiáll „másokért”.

Ismerős ez a helyzet? Engem Martin Niemöller német protestáns lelkész nem sokkal a második világháború után elmondott halhatatlan prédikációjára emlékeztet:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.

Az egyik legmegdöbbentőbb nyilatkozat, amit a Jobbik vezérétől, Vona Gábortól olvastam, április 11-én kelt, alig valamivel azután, hogy kihirdették a választások első fordulójának eredményeit: „Én továbbra is úgy érzem, a magyarok kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla”. Ezek szerint ilyen lenne a Fidesz szavazótáborának majdnem az egésze.

Ilyen? Talán. De mindenesetre ebből megértettem, mekkora nyomás nehezedik majd Orbánra. Remélem azonban, hogy az új miniszterelnök nemcsak a kampányígéreteit teljesíti majd, hanem az egészséges magyar demokrácia ígéretét is beváltja.

A szerző a Christian Science Monitor pozsonyi tudósítója