Minden alkalmat megragadok rá, hogy figyelmeztessek a szinte magyarázhatatlanul elmaradt szakmai megegyezések hiányára a média ügyében. Most Szente Péter hívó szava (A közszolgálatról – komolyan) teremt lehetőséget a megszólalásra. Egyetértek azzal, hogy a parlamenti választások eredménye újra elő fogja hozni a médiatörvénnyel kapcsolatos változtatások terveit, de nem hiszem, hogy más eredmények esetén a politika nem esne neki a médiatörvénynek. Épp ebben látom a szakma legostobább mulasztását, sőt ostoba sugalmazását. A szakma ugyanis ahelyett, hogy a helyén értékelte és értelmezte volna a számára legfontosabb jogszabályt, eleve ellenkezéssel fogadta, és a média „lelkéhez” mit sem értő politikusoknak számos indokot kínált ahhoz, hogy miért kell megölni a közszolgálat kiegyensúlyozására és értéktiszteletre törekvő szabályozást. Holott azt kellett volna látványosan bemutatni, hogy a törvény ott működik rosszul – nagyon rosszul –, ahol meg sem kísérlik betartani.

Szente Péter modellelemeinek és ötleteinek egy része tökéletesen megvalósulhat Nyugat-Európának abban a felében, ahol a hagyomány törvény nélkül is fegyelmez és szabályoz. Nálunk ez még nem így van, ezért nagyon is rendjén való, hogy a közszolgálati médiumok tulajdonjoga az Országgyűlésé legyen, ne pedig valamely civilnek álcázott testületé. Itt ugyanis majdnem minden civil szerveződés valamelyik párt járszalagján botorkál.

A szakma ún. elitje a kezdetektől az SZDSZ-hez kötötte magát, ahol sikerült örökletessé tenni ezt a civil elképzelést, amelynek az a lényege – illenék végre bevallani! –, hogy a szakma „krémjéből” kell független irányítást kreálni, mely szemléletében és érdekeltségeiben mégiscsak szorosan kapcsolódik egyetlen párthoz. A médiatörvény ezt hiúsította meg azzal, hogy a közmédiumokat érintő döntések kidolgozását, előterjesztését a kormányzó és az ellenzéki oldal ötven-ötven százalékos képviseletével felálló kuratóriumi elnökségre bízta.

Nem igaz, hogy ebben a testületben pártdelegáltak ülnek, még ha Szente Péter ezek szerint magáról ezt is állítja. A kurátorokat az Országygyűlés választja, tehát mindenki a legmagasabb népképviseleti testület egészének tartozik felelősséggel. Törvényt sért, aki nem így viselkedik. Tudom, van erre példa bőven! De megoldás is van: a médiatörvényt úgy kellenne módosítani, hogy ezt a törvénysértő viselkedést szankcionálni lehessen.

Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy a kuratóriumnak kizárólag a működtetésre és a műsor elvi szabályozására van lehetősége, a szakmai irányítás pedig a médiaelnökök dolga. Ez talán az egyik legmegnyugtatóbb pontja a törvénynek, mert még áttételesen sem engedi, hogy bármifajta politikai befolyás érvényesüljön. Ha ez mégis megtörténik, az nyílt törvénysértés! Látom én is, hogy van olyan közmédium, ahol ez mindennapos gyakorlat, de akkor ezt kell leleplezni, nem pedig a törvényt kárhoztatni, amelynek sem a betűjében, sem a szellemében nincs benn ez az otrombaság.

Azon lehet vitatkozni, hogy az ötven-ötven százalékból következő kompromisszumkényszer mindig a legjobb képességű embereket ülteti-e az elnöki székbe, de nézzen már mindenki magába! Ha nem akar pártfélelemből politikai akaratot teljesíteni, akkor a választásnál miért nem teszi fel a kezét a meggyőződése szerinti legkiválóbb pályázóra!? A jelenlegi törvény nemhogy korlátozná ebben, hanem megvédi.

Szakmai egyetértést legelőször a normatív finanszírozás követelésében kellett volna teremteni. Több mint árulkodó, hogy ez a legfőbb probléma mindig a margón jelenik meg. Pedig nyilvánvaló, hogy a társadalom javát szolgáló közmédiumokra nem úgy kellene a súlyos milliárdokat elköltenie az államnak, ahogy látszólag törvényesen már 1997 óta teszi, legszívesebben az ellenőrizetlen pénzmosó automatákba öntve a pénzt. Hanem számon kérve: melyik forintot mire költötték. Nem az a jó közszolgálat, amelyik olcsó és hasznavehetetlen a társadalom számára, hanem az, amelyik a kicsivel több pénzért ugyan, de tájékoztatási és kulturális értéket teremt, s azt eljuttatja a társadalomhoz.

Egyetlen közmédium van ma Magyarországon, a legszegényebb Duna Televízió, és ezt az állításomat az Állami Számvevőszék sokszori vizsgálatainak eredményére alapozom, amely hosszú idő óta műsorpercre kivetítve pontosan megmutatja, hogy az adófizetők pénze hová került. Most épp ezt a televíziót próbálják óriási sikkasztások, viszszaélések gyanújába keverni. Vajon mi okból és mi céllal?

Abban sem érzékelem a szakmai egyetértést, hogy egy Trianon utáni országban vane különbség az ország és a nemzet közszolgálati televíziója között. Csak a teljes érzéketlenséggel és tudatlansággal magyarázhatom, hogy a kettő összevonására olyan országoknak a példáját hozzák fel, amelyeknek nem volt Trianonjuk. Azt meg végképp nem értem, hogy még Szente Péter is a nézettségi adatok – egyébként minden szempontból vitatható – tételeit hozza elő a közszolgálat megítélésére.

Nyugaton arte típusú televíziózás is létezik, amely az állami támogatást azért élvezi, mert a németek és a franciák rájöttek, hogy a társadalomnak az „artét” néző kicsinyke százaléka a társadalom legerősebb véleményformáló és -irányító rétege. Teljesen igaza van annak a kommentálónak, aki azt mondja, hogy ha ezt a kis nézettséget a kereskedelmi adókra kényszerítenénk, azok kivonulnának az országból.

Ám tegyék, de ettől még nem jön vissza Gábor Miklós Hamletjének a kultusza, nem fogják tömegek követelni Az ember tragédiáját Bessenyei Ferenccel, és Bánk bánvisszasírás sem lesz Sinkovits Imre jegyében. Ezek az értékek ma akkor is kis nézettségre számíthatnának, ha a közszolgálatnak volna anyagi támogatottsága a felmutatásukra. Mégis kell, hogy meglegyen ez a támogatás, mert a mára kialakított közöny ellenére minden nemzedéknek joga van a klasszikus értékek újraértelmezésére és megismerésére. A mostani javaslatok azonban éppen az ellenkező irányba mennek!

Egy hagyományos értékrendjéből kiforgatott országot így lehet végképp tönkretenni. Például a médiatörvény végig nem gondolt felrúgásával.

A szerző a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumi elnökségének tagja