Sajnos nem igaz, hogy az államfő „a jogállam rendíthetetlen őre maradt a legkritikusabb helyzetekben is”. A legkritikusabb helyzetben, megválasztásakor, amikor támogatói a lehető legdurvábban megsértették a szavazás titkosságát, kijelentette, hogy „a megválasztásában nem volt semmi alkotmányellenesség”, holott előtte négy nappal ő szögezte le, hogy „a titkos szavazáson úgy sem lehet lazítani, hogy az egyik fél nyíltsága illuzórikussá teszi a másik fél titkosságát”.

Nem tartott ki az elnök a szólásszabadság korábban általa is képviselt szigorú értelmezése mellett, amikor jóváhagyta a holokauszttagadás büntethetőségét.

Kevéssé diplomatikus lépéseivel bizony nem segítette elő a „jószomszédi kapcsolatok ápolását”, és nem jól védte az ország tekintélyét, amikor elítélte a kilenc nagykövet levelét a korrupciógyanús frekvenciadöntések után.

A megnyilatkozásai nem szolgáltak „útmutatásul”, amikor a népszámlálás ügyében az egyházának kedvező, viszont más egyházak és híveik számára elfogadhatatlan megoldást szorgalmazta.

Túlzás, hogy „felismert és megragadott minden alkalmat a kisebbségek jogainak védelmére”. A kislétai gyilkosság után napokig hallgatott, a szegregáció ellen, az integráció bojkottja és támadása ellen nem lépett fel kellő eréllyel és gyakorisággal. Az őszödi beszéddel kapcsolatos erkölcsi felháborodás jogosságát pedig úgy fogalmazta meg, hogy azt az alkotmányos rendszer ellen fellépő szélsőséges és agresszív csoportok is magukénak érezhették.

Miközben leszögezte, hogy súlyos megszorításokra van szükség, azonnali mély, szerkezeti átalakításokra „azok minden keservével”, csak az erre képtelen kormányt ítélte el, de egy szava sem volt arról az ellenzékről, amely a legelszántabban tagadta és akadályozta mindazt, aminek a szükségességéről az államfő meg volt győződve.

Az elnök minden gyarlóságától függetlenül az államhatalmak megosztásán, a hatalom korlátozottságán és ellenőrzésén alapuló parlamentáris demokrácia elszánt híve, aki elnöksége előtt is, alatt is nagyon sokat tett annak a rendszernek az erősítéséért, kiépítéséért, a diktatúrától való éles megkülönböztetéséért, amelyet most sokan féltenek, és nem ok nélkül.

Ha valamikor, most kell igazán egy olyan elnök, aki jelölési jogával szuverén módon élve megakadályozza, hogy a kormány ellenőrzésére hivatott, a végrehajtó hatalomtól a demokrácia rendje szerint független intézmények élére szervilis pártkatonák kerüljenek; aki a parlamentáris demokrácia szellemével ellentétes törvényeket és alkotmánymódosításokat feltartóztatja; aki az emberi jogok pártján áll és szólal föl, miként fölszólalt az elmúlt években is, az esetek többségében joggal, a kormánnyal, a rendőrséggel, az ellenzékkel szemben is.

Sólyom alternatívája nem egy másik személy, hanem egy másik rendszer. A Magyar Hírlap vezércikkében már feleresztették a lufit: a prezidenciális rendszer felé kell elmozdulni, egy keménykezű, erős elnökkel, akit nem gátolnak „meddő viták”, „aki a bárd alá küldi a kufárokat és kiskirályokat”, s aki például 2006 őszén is el tudta volna zavarni a szabadon választott kormányt. Egy ilyen elnök megakadályozhatná a mostani győztesek leváltását is, ha netán elveszítenék a választópolgárok bizalmát.