Mert egyáltalán nem röstellte magát az országos listát állító hat párt egyike sem.

Így a váratlanul, gyanús körülmények között a toplistára felkerült Civil Mozgalom, amely bájos háziasszonynak tűnő arcával az előző alkalommal még nem tudott elindulni a sok hamis kopogtatócédula miatt, s most is cáfolta, hogy vásároltak volna ajánlószelvényeket.

Nem szégyellte magát a frappánsan „placebópártnak” nevezett antiglobalista és egyéb zavaros ideológiával felvértezett zöld-ség, a Lehet Más a Politika,. Az „új-ártatlanok” előzőleg még megpróbálták megakadályozni a konkurens MDF jelöltjének nyilvántartásba vételét, majd a Fidesszel együttműködve megfúrták, hogy az Országos Választási Bizottság feljelentést tegyen a Kubatov-gate ügyében. A kétharmad elősegítésével majd rájöhetnek, hogy Mégsem Lehet Más a Politika.

Nem szégyellte magát a két egykor nagy rendszerváltó párt, amely agóniájában azért csak egymásra talált. Az MDF, amelynek már minimális köze sem volt a jobboldali konzervatív antalli örökséghez. „Szörnyű tagsága” és megélhetőségi vezetőinek egyre fogyó klubja meglepetésére megbokrosodott: kétségbeesésében a másfél évtizede még szoci színekben országmentő szakembert tűzte zászlajára, de belső marakodása után most csúfosan megbukott.

Igaz, vezetője elismerte a szégyent és lemondott.

Nem röstellte magát a szadesz, amelynek valóban rendszerváltó vezetői sorra hagyták ott a pártot, katasztrofális amatőröknek adták át a gyeplőt, és elefántcsonttornyukba visszavonulva hosszú évek óta mossák kezüket. De végignézték, hogy a korrupció náluk is felüti a fejét, s l’art pour l’art jogvédő és kozmopolita ideológiájukkal miként veszítették el tömegbázisukat.

Nagyon nem szégyellték magukat a szocialisták, akik – bár az elmúlt két évtized hatvan százalékában voltak hatalmon, s valóban sikerült bizonyos területeken előrevinniük a dolgokat – nem tudtak valódi szociáldemokrata párttá válni, és régi elvtársaik fontosabbnak tartották saját befolyásuk megtartását, mint a szükséges reformok jól előkészített, okosan kommunikált megvalósítását, a soraikban is elhatalmasodó, nyilvánvaló korrupció leleplezését. Hogy megfogyva bár és törve, de ugyanazok a megélhetési arcok ülnek majd a parlamenti széksorokban, akiknek már szinte semmi hitelük nincs, s még képesek balos megújulásról hablatyolni.

A leghalványabb pír nélkül volt képük az ország győzelméről harsogni a Fidesz vezetőinek, akik még ifjú titán korukban határozták el, hogy megszerzik a hatalmat, és ez sajnos, másodszor is sikerült nekik. Csak éppen az ország rokkan bele a nagy hatalomvágyba. Az egykor liberális és antiklerikális süvölvények ennek érdekében felvették a jobboldali, konzervatív, keresztény, népnemzeti és a szélsőjobbal kacérkodó jelmezt, és 2002-es, majd főleg 2006-os vereségük után kivitték a politikát az utcára.

Most őzike szemmel csodálkoznak a gárdaegyenruhások térnyerésén és két pofonnal akarják visszatuszkolni az avítt szellemet a palackba. Megosztották a nemzetet határon innen és túl, és nyolc év destruktív ellenzékiségével, szégyenletes hangnemével és –el kell ismerni – profi kommunikációjával megakadályozták a legszükségesebb reformokat. Még most, a biztos győzelem kapujában sem átallottak a demokráciát megcsúfoló, kubatovozó módszereket bevetni a totális siker érdekében. Jöhet a szép, új világ… Meg sem lenne szabad említeni, de nem szégyellte magát az utcára vitt politikából kinőtt újnáci párt, amely történelmünk legsötétebb időszakára emlékeztető ideológiájával és retorikájával, nagy nehezen betiltott szégyenletes gárdájával, álságosan a „szebb jövőt” hirdetve járatja le a politikát itthon és Magyarországot világszerte.

Én meg itt szégyenkezem helyettük, és a stampedli mellett az ismert viccel cinikusan kérdezem: hova álljunk, mi belgák?